Happy New Year '11

Robstenben Gazdag Bulikkal Teli Boldog Új Évet Kívánok Minden Olvasómnak!
Ti vagytok mindaz amiért megéri ezt csinálni...
respect&love

Brianna.

37.

So...Brianna anyátok megint bealakított... a fehér kábel megint elbúcsúzott a modememtől, beláthatatlan időre. -.-'

Túl erőszakos vagyok! Lehet... x)

De! Holnap ugye Szenteste, evidens módon otthon vagyok.(ahol nincs net.x)
 Viszont az ilyen "civilizáció"nélküli időkben valahogy mindig rámjön  az unatkozhatnék, írhatnék.
Ezért valószínű, hogy a két ünnep között találkozunk mi még!
Addig viszont szeretnék mindenkinek:
Békés Karácsony kívánni. Szeretetben és Boldogságban teljen mindenkinek!
Sok ajándékot, kaját, rokonlátogatást, lustálkodást, nevetést!
Jöjjön most az én ajándékom.

Tőlem....Nektek.<3

B.

ps: thx for 100.000 :]

A szörnyű testnevelés óra után, szinte elröpült a nap. Hirtelen a kocsiban találtam magam, és Rob már a kocsit indította. Ma egy potya utas sem csatlakozott hozzánk, ezért nyugodtan foghattam „párom” kezét egészen hazáig. Otthon viszont kellemetlen meglepetésként ért, Xaxi jelenléte. Mióta ideköltözött hozzánk olyan volt akár egy szellem. Nem sokszor láttuk, néha felbukkant, de akkor sem szólt hozzánk – valószínűleg még mindig a drogjai miatt haragudott. – nagyon eltávolodtunk egymástól, és ez nagyon fájt, bár próbáltam nem kimutatni.

-                 Szia! – köszöntem rá. Felnézett, de tekintetében unalom játszott, nem is törődött velem olyan sokáig. Felfogta a tányérját, rajta egy szendviccsel és elvonult… volna, de Rob megállította.

-                Az unokatestvéred köszönt, illene őt üdvözölnöd, nem gondolod Xavier? – lépett közelebb felé, de kezemet a karjára csúsztattam a megállítása céljából, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán. Féltem mi lesz itt még, de meglepett Xavi következő cselekedete. Visszafordult és egyenesen a szemembe nézett.

-                Szia Kristen. – köszönt hidegen, aztán elindult a szobájába.  A gyomrom szinte összerándult, mikor vált a kapcsolatunk ennyire rosszá? Szorongva bámultam a földet, a pityergés határán állva. Pozitív gondolatokkal tartottam magamban a könnyeket, mert ha azok egyszer jönnek, akkor nem állnak el egy darabig.

-                Ne törődj vele! – suttogta Rob a hajamba miközben karjait körém fonva átölelte, erőt vesztett testemet. Összeszorítottam a fogaimat, mert már tényleg, csak pillanatok választottak el a bőgéstől. Nem akartam ennyire gyengének tűnni, pedig nagyon fájt Xavier viselkedése. Örök életünkben volt köztünk egy kötelék, amit – naiv módon- azt hittem, semmi, és senki nem fog tudni szétszakítani. Persze néha azért összeszólalkoztunk, de ez elkerülhetetlen, ha az ember sokáig van összezárva a másikkal. A közös vakációk alkalmával, szinte a nap 24 órájában együtt hülyültünk. Így hárman. Most meg tessék! Még csak hozzám sem akar szólni, és ez rohadtul bántott. A könnyeim észrevétlenül törtek utat, míg már, rázkódtam Rob ölelésében, a zokogástól.
- Ez egy marha. De majd én észhez térítem. – morogta vészjóslóan a hajamba egyetlen támaszom.

-                Ne! Ne csinálj semmit! Kérlek!

-                De most már tényleg elegem van belőle. Ráadásul neked is fájdalmat okoz, az pedig nem megbocsátható bűn az én szememben. –elmosolyodtam a kijelentésén. Tudtam, hogy tényleg képes lenne „elbeszélgetni” Xavival, ha arra kerül a sor.

-                Inkább gyere! – húztam ki a kertbe, még mielőtt komolyan eljátszana Xavier fojtogatásának gondolatával. – Ejtőzzünk egy kicsit.

-                Veled bármit.  – vigyorgott kajánul, amin én csak a fejemet ráztam.

Robert

A péntek esti buli után kótyagosra sikerült a reggel. Alig bírtam kikelni az ágyamból, főleg így, hogy már Kristen is hozzám bújt. De az Edző szava szent, és ha nem kelek ki az ágyból, azt hiszem, elintézi, hogy csak keresztapa lehessek. Gyorsan összecuccoltam, lefürödtem, és visszaosonva Krishez, halkan szólongatni kezdtem.

-                Kris – suttogtam pár centire az arcától, mely most grimaszolva ellenkezett az ébredés gondolatával.  – Kriiiisten – szóltam megint, amivel elértem hogy kinyissa a szemeit. Ő még nálam is kómásabban festett, de nem sajnáltam. Ő még alhat.

-                Hány óra van? – kérdezte rekedten, közben a takarót fejére húzva próbált védekezni a hirtelen jött fény ellen.

-                Még csak reggel 8. Aludj tovább. Csak szólni akartam, hogy indulok. – olyan édes volt, szinte fájdalom volt itt hagyni.

-                Fel kéne kelnem, vagy legalább átvergődni a saját szobámba. hmm.. – a végére elnyomott egy ásítást.

-                Felesleges, tudod, hogy imádom, ha az ágyamba cipelhetlek – vigyorogtam elégedetten – és olyankor szeretnélek is ott tudni, nagyon sokáig!

-                Megértem. – mosolygott vissza rám csábosan. Kezei is megindultak a mellkasomon át, a nyakamon keresztül fel az arcomhoz, hogy aztán magára ránthasson egy reggeli csókra. – De mivan ha Xavier keresne. – tolt el magától mikor már épp belelendültem volna. Mostanában nagyon értett ahhoz, hogy húzzon fel; hogy kergessen az őrületig; hogy érjen el nálam bármit egy két mozdulattal. Velem könnyű dolga volt. Imádtam. Bármit megadtam volna neki, és - mióta sikerült ténylegesen is a magamévá tennem – azon is vagyok, hogy mindent megkapjon. Arra persze nem számítottam, hogy ekkora kéjenc lesz belőle (pedig számítanom kellett volna, az előzmények alapján). Azt hittem finoman kell majd haladnom, nem leteperni minden percben. Erre laza, szeld, fegyelmezett Rob szembe találja magát a kiéhezett, mindenre elszánt, szenvedélyesen lágy Kristennel.  És 15. menet után a győztes, kiütéssel: Kristeeeen vadmacska Steewart!

Felkaptam a fejem egyszerre, és Őt már az ajtóban találtam. Utolérve átkaroltam hátulról, végigsimítva selymes bőrén.
- Hová olyan sietősen? – gyengéd kérdőre vonásom után, másik kezemmel arrébb tűrtem a haját, hogy egyenesen a fülébe suttoghassam, mit is csinálnék vele, ha nem kellene most azonnal elindulnom. Ezzel megint csak egy baj volt, hogy én is beindultam tőle, ahogy elképzeltem minden egyes kimondott mondatomat. Időközben valahogy bekerültünk a szobájába.

-                Mikorra kell odaérned? – kérdezte Ő kétségbeesetten.

-                Fél 9.

-                Akkor jó! – következőleg már csak arra eszméltem, hogy az ágyán fekszem, mialatt apró kezek bontogatják egyre szűkebbé váló farmeromat.

-                Hééj! – a kezei felé kaptam, bár magam sem tudtam, hogy mit is akarok igazán. Pár másodpercnyi hezitálás után, végül eldöntöttem.  Ennek eredményeként, már én voltam az aki, cibálta lefelé az alsót Róla. Szerencse, hogy az apró boxer alatt már nem viselt semmit, így könnyedén neki kezdhettem kényeztetésének. Nyelvem először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben dolgozott nedves lágyságán. Jól eső sóhajok, és kéjes nyögések keveredtek a szoba falai között. Ismét elfogott az indulat, amiért nem hallgathatom felhőtlenül az édes hangokat ,csak azért mert lehet, hogy Xavier is itthon van.  Úgy tűnik Kristennek is feltűnt valami, de Ő meg is oldotta a problémát. Egyik keze – ami épp nem a hajamat markolta – elindult az ágyon maga mellett, míg nem találkozott egy párnával, és azt nemes egyszerűséggel hangtompítónak fogta be. Sokáig már nem volt rá szükség ugyan. Mindig azt hittem, hogy reggel csak a férfiak bírják nagyon kevés ideig, de erre most Kris rácáfolt. Alig pár perce érezhettem nyelvem alatt lüktetni forróságát, mikor teste hirtelen megremegett és egy hosszan elnyomott sikoly kíséretében elérte az orgazmus. Pont abban a pillanatban mikor nyelvem mellé, egyik ujjamat is belé csúsztattam. Persze ezek után sem hagytam abba, ki akartam csikarni belőle minden egyes érzelem cseppet, minden egyes sóhajt. Folyamatosan mozgattam benne hol a nyelvem, hol az ujjaimat, egy pillanatra sem lassítva. Kristen lábai egész biztos megfojtottak volna, ha nem fogom le őket. Mindössze pár percbe telt csupán újra elérni nála a tetőfokot, amit egy párnában levezetett nyüszítéssel adott a tudtomra. Mosolyogva figyeltem, ahogy teste teljesen elernyed, és erőtlenül zuhan a puha lepedőre. Elégedett csókot leheltem kipirosodott ajkaira.

-                Este találkozunk – suttogtam a fülébe, mire Ő – már félálomban járva – csak egy kielégült sóhajjal felelt. 
Nehéz szívvel ugyan, de otthagytam kis világom központját, és elindultam a suliba. Már teljesen éber voltam, jót tett ez a reggeli „nyelv torna”…. istenem, de mocskos a fantáziám. Rossz vagy Rob. Nagyon Rossz!

Félig meddig fantázia és valóság között mélázva hajtottam be az iskola parkolójában, ahol szembe találtam magam a zombi hadsereggel. Rá se lehetett ismerni egyikre sem, mint akiken átment egy kamion. Egy ember volt csupán aki majd kicsattant az energiától, az is Kel volt. De hát ő mindig ilyen, most viszont különösen jó kedve volt.

-                Jó reggelt! – léptem oda „kis” bandánkhoz. Hallottam valami elcseszett „hmpmmmm” –t, valószínűleg köszönés volt.  – Kicsivel több lelkesedést, ha kérhetem! – ráztam meg Cam vállát ébresztés gyanánt, kevés sikerrel.

-                Én lelkes vagyok! – vigyorgott rám Kellan.

-                Azt látom… mivan haver spuriztál? – kérdeztem rá, mert tényleg érdekelt mitől ilyen éber. Pedig tegnap ő is bebaszott mint a szemét.

-                Nem nem! Teljesen tiszta vagyok!

-                Hát akkor? – kíváncsiskodtam tovább, mialatt kihalásztam egy cigit és egy energia italt a táskámból.

-                Szép nap ez az újrakezdésre testvérem! – és egyre csak vigyorgott… tutira van benne valami.  – Na és te? Mitől vagy ilyen éber? – még ki sem mondta a kérdést már röhögcsélt, mint egy majom.

-                Szerinted? 

-                Csapj bele cimbora! – belecsaptam.

-                Részleteket!

-                Bocs haver, de az már magán. – hűtöttem le túlontúl izgatottá vált kedvét.

-                Majd a buszon, pár sör után úgyis megered a nyelved! – fenyegetett, és hát kezdtem megijedni. Nagyon jól tudtam, hogy a titoktartás egy olyan szilárd halmazállapotú anyag, ami alkoholban oldódik. Sajnos. Viszont Kellanen kívül, másnak úgysem mondanám el, max Jacknek, bár hogy teljesen őszinte legyek, mióta Ash cica az új oldalborda nem mertem neki lelkizni. Oké Barátság meg minden, de mindig ott a rizikó faktor.  Alig vettem észre Kellt aki már a busz ajtóból integet, hogy ideje lenne felszállni.

-                Alig várom, hogy a csajok is velünk legyenek. – jelentette ki egy sóhaj kíséretében, mikor már a hátsó üléseken terpeszkedtünk.

-                Miért is? Ha jól tudom, neked barátnőd van! – löktem meg a vállát, de ő csak szórakozottan bámult tovább, kisebb fáziskéséssel, de válaszolt ugyan.

-                Mi?...Ja igen… még van. – ekkor hangzott fel az első sörös üveg pisszenése.

-                De egyébként én is alig várom az estét. Azt hiszem, egy darabig nem fogjuk elfelejteni.

-                Erre igyunk! – összekoccintottuk az üvegeinket, majd a busz motorja halkan életre kelt, és ezzel együtt kezdetét vette a buli.

Kristen

Még vagy 3 órán át fetrengtem csodás érzések közepette az ágyamban, Rob kis magánakciója után.  Olyan kielégült voltam, hogy csak nyújtózkodtam és sóhajtoztam, akár egy elégedett kiscica.  A szám sarkában lévő mosoly mindent elárult rólam, egy olyan valakinek, aki egy picit is jobban ismert. Sandy is azonnal levágta a dolgot, amint meglátott. Igazából ő „ébresztett” fel a rózsaszín álomvilágomból.

-                Látom jó kis éjszakátok volt. – feküdt be mellém rögtön, én meg azonnal ráfészkeltem magam a hasára.

-                Inkább jó reggelem volt… hála Neki. – feleltem elégedetten, karom nyújtogatása közepette. – Jaj Sandy! Annyira jó ez így. Leírhatatlan. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlenül jól érzem magam. – áradoztam akár egy tini lány. Mégsem éreztem égőnek a dolgot, egyszerűen tudatni akartam a környezettemmel: igenis kibaszottúl boldog vagyok!

-                Bele vagy esve kiscsillag! – közölte mosolyogva barátnőm, az amúgy is nyilvánvalót. -  Egyébként, nem szoktál arra gondolni, hogy tulajdonképpen Ő a testvéred és… szóval érted. Néha nem jut eszedbe?

Sandy kérdésére könnyebb volt válaszolni, mint az hittem volna.

-                Mostanában, szinte egyáltalán nem jut eszembe a dolog, nem is foglalkoztat már, és szerintem Robot sem. Egyszerűen, nem gondolunk rá. Ráadásul most, tökéletesen, fantasztikusan, irreálisan jól megvagyunk. Boldogok vagyunk Sand. Úgy érzem mindkettőnknek a másik hiányzott, vagy… ez nagyon nyálasan hangzott?

-                Nem dehogy… - sóhajtott, amitől a fejem megemelkedett a hasán. – Örülök, hogy boldog vagy.  Tudom, mi játszódik le benned most, amikor Jackel összejöttünk, nálunk is ez volt. – egy ideig hallgatott, majd gyorsan hadarta el a következő mondatot. -  De az más helyzet volt, a ti történetetek nem úgy fog végződni, mint a miénk, ebben szinte biztos vagyok.

-                Kösz – mosolyogtam rá olyan megértően, ahogyan csak tudtam. Arra vágytam, hogy ő is találjon magának valakit, bár lehet, hogy neki most éppen az egyedül létre volt szüksége.  Nem tudhattam biztosra. – Amúgy hogy jöttél be? – kérdeztem gondolatelterelés céljából.

-                Az unokatesód engedett be. Őszintén, elég fura helyzet volt, a múltkori eset után, de meg kell hagyni kifogástalanul viselkedett, még kaját is akart nekem csinálni.

-                Ohh hát nem édes – hangon cinikus élére Sandy is felfigyelt.

-                Mi a gáz?

-                Semmi. Ne menjünk bele, csak most elég nagy fasírtban vagyunk… - nem akartam magyarázkodni, és hál’isten a csengő megmentett.

Lerobogtunk a lépcsőn, de Xaviernek nyoma sem volt. Az ajtóban pedig ott várt rám a vigyorgó Ashley. Hát nem kicsit fagytam le a látványtól.

-                Szióka!! – ugrott a nyakamba, így megláthattam a mögötte vihogó Lilt is.

-                Szinte előre láttam a reakciót – tátogta nagy vigyorogva, tőlem csak egy lesújtó pillantásra futotta.

-     Lilian volt olyan rendes is mutatta az utat, hiszen úgyis együtt megyünk a meccsre. Előre látom milyen remek kis bulink lesz együtt. – kuncogott Ash még mindig engem szorongatva. Én csak egyre vágytam: szabadulni!

még egy "ajándék" nektek. szerintem irtó aranyos :]

37. az első pár sor kb. x)

végre újra Itthon :]

égek mint a rejsztág de az utóbbi x hétben nemhogy olvasni, de még írni sem volt időm. 

Sose menjetek egyetemre! 

Iszonyatosan röstellem de vagy 100 felé volt az agyam eddig. 

Most felraktam egy új házigyártmány fejlécet, meg egy kis "téliesítést" de ez hamarosan lekerül,
amint megérkezik a rendes fejlécem. Addig ez van sorry :D 

Jöjjön egy részletnek csúfolt valami... többre nem futotta a mai nap. 

Elnéééézééésést! 

B.

A szörnyű testnevelés óra után, szinte elröpült a nap. Hirtelen a kocsiban találtam magam, és Rob már a kocsit indította. Ma egy potya utas sem csatlakozott hozzánk, ezért nyugodtan foghattam „párom” kezét egészen hazáig. Otthon viszont kellemetlen meglepetésként ért, Xaxi jelenléte. Mióta ideköltözött hozzánk olyan volt akár egy szellem. Nem sokszor láttuk, néha felbukkant, de akkor sem szólt hozzánk – valószínűleg még mindig a drogjai miatt haragudott. – nagyon eltávolodtunk egymástól, és ez nagyon fájt, bár próbáltam nem kimutatni.

-           Szia! – köszöntem rá. Felnézett, de tekintetében unalom játszott, nem is törődött velem olyan sokáig. Felfogta a tányérját, rajta egy szendviccsel és elvonult… volna, de Rob megállította.

-          Az unokatestvéred köszönt, illene őt üdvözölnöd, nem gondolod Xavier? – lépett közelebb felé, de kezemet a karjára csúsztattam a megállítása céljából, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán. Féltem mi lesz itt még, de meglepett Xavi következő cselekedete. Visszafordult és egyenesen a szemembe nézett.

-          Szia Kristen. – köszönt hidegen, aztán elindult a szobájába.  A gyomrom szinte összerándult, mikor vált a kapcsolatunk ennyire rosszá? Szorongva bámultam a földet, a pityergés határán állva. Pozitív gondolatokkal tartottam magamban a könnyeket, mert ha azok egyszer jönnek, akkor nem állnak el egy darabig.

-          Ne törődj vele! – suttogta Rob a hajamba miközben karjait körém fonva átölelte, erőt vesztett testemet. Összeszorítottam a fogaimat, mert már tényleg, csak pillanatok választottak el a bőgéstől. Nem akartam ennyire gyengének tűnni, pedig nagyon fájt Xavier viselkedése. Örök életünkben volt köztünk egy kötelék, amit – naiv módon- azt hittem, semmi, és senki nem fog tudni szétszakítani. Persze néha azért összeszólalkoztunk, de ez elkerülhetetlen, ha az ember sokáig van összezárva a másikkal. A közös vakációk alkalmával, szinte a nap 24 órájában együtt hülyültünk. Így hárman. Most meg tessék! Még csak hozzám sem akar szólni, és ez rohadtul bántott. A könnyeim észrevétlenül törtek utat, míg már, rázkódtam Rob ölelésében, a zokogástól.
- Ez egy marha. De majd én észhez térítem. – morogta vészjóslóan a hajamba egyetlen támaszom.

-          Ne! Ne csinálj semmit! Kérlek!

-          De most már tényleg elegem van belőle. Ráadásul neked is fájdalmat okoz, az pedig nem megbocsátható bűn az én szememben. –elmosolyodtam a kijelentésén. Tudtam, hogy tényleg képes lenne „elbeszélgetni” Xavival, ha arra kerül a sor.

-          Inkább gyere! – húztam ki a kertbe, még mielőtt komolyan eljátszana Xavier fojtogatásának gondolatával. – Ejtőzzünk egy kicsit.

-          Veled bármit.  – vigyorgott kajánul, amin én csak a fejemet ráztam.

tudom...tudom....qrva kevés XD ehhez nem is várok el hatalmas kommenteket.csak jeleztem vele: még élek!!!