2010. december 31., péntek

Happy New Year '11

Robstenben Gazdag Bulikkal Teli Boldog Új Évet Kívánok Minden Olvasómnak!
Ti vagytok mindaz amiért megéri ezt csinálni...
respect&love
Brianna.

2010. december 23., csütörtök

37.


So...Brianna anyátok megint bealakított... a fehér kábel megint elbúcsúzott a modememtől, beláthatatlan időre. -.-'
Túl erőszakos vagyok! Lehet... x)
De! Holnap ugye Szenteste, evidens módon otthon vagyok.(ahol nincs net.x)
 Viszont az ilyen "civilizáció"nélküli időkben valahogy mindig rámjön  az unatkozhatnék, írhatnék.
Ezért valószínű, hogy a két ünnep között találkozunk mi még!
Addig viszont szeretnék mindenkinek:
Békés Karácsony kívánni. Szeretetben és Boldogságban teljen mindenkinek!
Sok ajándékot, kaját, rokonlátogatást, lustálkodást, nevetést!
Jöjjön most az én ajándékom.
Tőlem....Nektek.<3
B.
ps: thx for 100.000 :]

A szörnyű testnevelés óra után, szinte elröpült a nap. Hirtelen a kocsiban találtam magam, és Rob már a kocsit indította. Ma egy potya utas sem csatlakozott hozzánk, ezért nyugodtan foghattam „párom” kezét egészen hazáig. Otthon viszont kellemetlen meglepetésként ért, Xaxi jelenléte. Mióta ideköltözött hozzánk olyan volt akár egy szellem. Nem sokszor láttuk, néha felbukkant, de akkor sem szólt hozzánk – valószínűleg még mindig a drogjai miatt haragudott. – nagyon eltávolodtunk egymástól, és ez nagyon fájt, bár próbáltam nem kimutatni.
-                 Szia! – köszöntem rá. Felnézett, de tekintetében unalom játszott, nem is törődött velem olyan sokáig. Felfogta a tányérját, rajta egy szendviccsel és elvonult… volna, de Rob megállította.
-                Az unokatestvéred köszönt, illene őt üdvözölnöd, nem gondolod Xavier? – lépett közelebb felé, de kezemet a karjára csúsztattam a megállítása céljából, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán. Féltem mi lesz itt még, de meglepett Xavi következő cselekedete. Visszafordult és egyenesen a szemembe nézett.
-                Szia Kristen. – köszönt hidegen, aztán elindult a szobájába.  A gyomrom szinte összerándult, mikor vált a kapcsolatunk ennyire rosszá? Szorongva bámultam a földet, a pityergés határán állva. Pozitív gondolatokkal tartottam magamban a könnyeket, mert ha azok egyszer jönnek, akkor nem állnak el egy darabig.
-                Ne törődj vele! – suttogta Rob a hajamba miközben karjait körém fonva átölelte, erőt vesztett testemet. Összeszorítottam a fogaimat, mert már tényleg, csak pillanatok választottak el a bőgéstől. Nem akartam ennyire gyengének tűnni, pedig nagyon fájt Xavier viselkedése. Örök életünkben volt köztünk egy kötelék, amit – naiv módon- azt hittem, semmi, és senki nem fog tudni szétszakítani. Persze néha azért összeszólalkoztunk, de ez elkerülhetetlen, ha az ember sokáig van összezárva a másikkal. A közös vakációk alkalmával, szinte a nap 24 órájában együtt hülyültünk. Így hárman. Most meg tessék! Még csak hozzám sem akar szólni, és ez rohadtul bántott. A könnyeim észrevétlenül törtek utat, míg már, rázkódtam Rob ölelésében, a zokogástól.
- Ez egy marha. De majd én észhez térítem. – morogta vészjóslóan a hajamba egyetlen támaszom.
-                Ne! Ne csinálj semmit! Kérlek!
-                De most már tényleg elegem van belőle. Ráadásul neked is fájdalmat okoz, az pedig nem megbocsátható bűn az én szememben. –elmosolyodtam a kijelentésén. Tudtam, hogy tényleg képes lenne „elbeszélgetni” Xavival, ha arra kerül a sor.
-                Inkább gyere! – húztam ki a kertbe, még mielőtt komolyan eljátszana Xavier fojtogatásának gondolatával. – Ejtőzzünk egy kicsit.
-                Veled bármit.  – vigyorgott kajánul, amin én csak a fejemet ráztam.



Robert

A péntek esti buli után kótyagosra sikerült a reggel. Alig bírtam kikelni az ágyamból, főleg így, hogy már Kristen is hozzám bújt. De az Edző szava szent, és ha nem kelek ki az ágyból, azt hiszem, elintézi, hogy csak keresztapa lehessek. Gyorsan összecuccoltam, lefürödtem, és visszaosonva Krishez, halkan szólongatni kezdtem.
-                Kris – suttogtam pár centire az arcától, mely most grimaszolva ellenkezett az ébredés gondolatával.  – Kriiiisten – szóltam megint, amivel elértem hogy kinyissa a szemeit. Ő még nálam is kómásabban festett, de nem sajnáltam. Ő még alhat.
-                Hány óra van? – kérdezte rekedten, közben a takarót fejére húzva próbált védekezni a hirtelen jött fény ellen.
-                Még csak reggel 8. Aludj tovább. Csak szólni akartam, hogy indulok. – olyan édes volt, szinte fájdalom volt itt hagyni.
-                Fel kéne kelnem, vagy legalább átvergődni a saját szobámba. hmm.. – a végére elnyomott egy ásítást.
-                Felesleges, tudod, hogy imádom, ha az ágyamba cipelhetlek – vigyorogtam elégedetten – és olyankor szeretnélek is ott tudni, nagyon sokáig!
-                Megértem. – mosolygott vissza rám csábosan. Kezei is megindultak a mellkasomon át, a nyakamon keresztül fel az arcomhoz, hogy aztán magára ránthasson egy reggeli csókra. – De mivan ha Xavier keresne. – tolt el magától mikor már épp belelendültem volna. Mostanában nagyon értett ahhoz, hogy húzzon fel; hogy kergessen az őrületig; hogy érjen el nálam bármit egy két mozdulattal. Velem könnyű dolga volt. Imádtam. Bármit megadtam volna neki, és - mióta sikerült ténylegesen is a magamévá tennem – azon is vagyok, hogy mindent megkapjon. Arra persze nem számítottam, hogy ekkora kéjenc lesz belőle (pedig számítanom kellett volna, az előzmények alapján). Azt hittem finoman kell majd haladnom, nem leteperni minden percben. Erre laza, szeld, fegyelmezett Rob szembe találja magát a kiéhezett, mindenre elszánt, szenvedélyesen lágy Kristennel.  És 15. menet után a győztes, kiütéssel: Kristeeeen vadmacska Steewart!
Felkaptam a fejem egyszerre, és Őt már az ajtóban találtam. Utolérve átkaroltam hátulról, végigsimítva selymes bőrén.
- Hová olyan sietősen? – gyengéd kérdőre vonásom után, másik kezemmel arrébb tűrtem a haját, hogy egyenesen a fülébe suttoghassam, mit is csinálnék vele, ha nem kellene most azonnal elindulnom. Ezzel megint csak egy baj volt, hogy én is beindultam tőle, ahogy elképzeltem minden egyes kimondott mondatomat. Időközben valahogy bekerültünk a szobájába.
-                Mikorra kell odaérned? – kérdezte Ő kétségbeesetten.
-                Fél 9.
-                Akkor jó! – következőleg már csak arra eszméltem, hogy az ágyán fekszem, mialatt apró kezek bontogatják egyre szűkebbé váló farmeromat.
-                Hééj! – a kezei felé kaptam, bár magam sem tudtam, hogy mit is akarok igazán. Pár másodpercnyi hezitálás után, végül eldöntöttem.  Ennek eredményeként, már én voltam az aki, cibálta lefelé az alsót Róla. Szerencse, hogy az apró boxer alatt már nem viselt semmit, így könnyedén neki kezdhettem kényeztetésének. Nyelvem először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben dolgozott nedves lágyságán. Jól eső sóhajok, és kéjes nyögések keveredtek a szoba falai között. Ismét elfogott az indulat, amiért nem hallgathatom felhőtlenül az édes hangokat ,csak azért mert lehet, hogy Xavier is itthon van.  Úgy tűnik Kristennek is feltűnt valami, de Ő meg is oldotta a problémát. Egyik keze – ami épp nem a hajamat markolta – elindult az ágyon maga mellett, míg nem találkozott egy párnával, és azt nemes egyszerűséggel hangtompítónak fogta be. Sokáig már nem volt rá szükség ugyan. Mindig azt hittem, hogy reggel csak a férfiak bírják nagyon kevés ideig, de erre most Kris rácáfolt. Alig pár perce érezhettem nyelvem alatt lüktetni forróságát, mikor teste hirtelen megremegett és egy hosszan elnyomott sikoly kíséretében elérte az orgazmus. Pont abban a pillanatban mikor nyelvem mellé, egyik ujjamat is belé csúsztattam. Persze ezek után sem hagytam abba, ki akartam csikarni belőle minden egyes érzelem cseppet, minden egyes sóhajt. Folyamatosan mozgattam benne hol a nyelvem, hol az ujjaimat, egy pillanatra sem lassítva. Kristen lábai egész biztos megfojtottak volna, ha nem fogom le őket. Mindössze pár percbe telt csupán újra elérni nála a tetőfokot, amit egy párnában levezetett nyüszítéssel adott a tudtomra. Mosolyogva figyeltem, ahogy teste teljesen elernyed, és erőtlenül zuhan a puha lepedőre. Elégedett csókot leheltem kipirosodott ajkaira.
-                Este találkozunk – suttogtam a fülébe, mire Ő – már félálomban járva – csak egy kielégült sóhajjal felelt. 
Nehéz szívvel ugyan, de otthagytam kis világom központját, és elindultam a suliba. Már teljesen éber voltam, jót tett ez a reggeli „nyelv torna”…. istenem, de mocskos a fantáziám. Rossz vagy Rob. Nagyon Rossz!
Félig meddig fantázia és valóság között mélázva hajtottam be az iskola parkolójában, ahol szembe találtam magam a zombi hadsereggel. Rá se lehetett ismerni egyikre sem, mint akiken átment egy kamion. Egy ember volt csupán aki majd kicsattant az energiától, az is Kel volt. De hát ő mindig ilyen, most viszont különösen jó kedve volt.
-                Jó reggelt! – léptem oda „kis” bandánkhoz. Hallottam valami elcseszett „hmpmmmm” –t, valószínűleg köszönés volt.  – Kicsivel több lelkesedést, ha kérhetem! – ráztam meg Cam vállát ébresztés gyanánt, kevés sikerrel.
-                Én lelkes vagyok! – vigyorgott rám Kellan.
-                Azt látom… mivan haver spuriztál? – kérdeztem rá, mert tényleg érdekelt mitől ilyen éber. Pedig tegnap ő is bebaszott mint a szemét.
-                Nem nem! Teljesen tiszta vagyok!
-                Hát akkor? – kíváncsiskodtam tovább, mialatt kihalásztam egy cigit és egy energia italt a táskámból.
-                Szép nap ez az újrakezdésre testvérem! – és egyre csak vigyorgott… tutira van benne valami.  – Na és te? Mitől vagy ilyen éber? – még ki sem mondta a kérdést már röhögcsélt, mint egy majom.
-                Szerinted? 
-                Csapj bele cimbora! – belecsaptam.
-                Részleteket!
-                Bocs haver, de az már magán. – hűtöttem le túlontúl izgatottá vált kedvét.
-                Majd a buszon, pár sör után úgyis megered a nyelved! – fenyegetett, és hát kezdtem megijedni. Nagyon jól tudtam, hogy a titoktartás egy olyan szilárd halmazállapotú anyag, ami alkoholban oldódik. Sajnos. Viszont Kellanen kívül, másnak úgysem mondanám el, max Jacknek, bár hogy teljesen őszinte legyek, mióta Ash cica az új oldalborda nem mertem neki lelkizni. Oké Barátság meg minden, de mindig ott a rizikó faktor.  Alig vettem észre Kellt aki már a busz ajtóból integet, hogy ideje lenne felszállni.
-                Alig várom, hogy a csajok is velünk legyenek. – jelentette ki egy sóhaj kíséretében, mikor már a hátsó üléseken terpeszkedtünk.
-                Miért is? Ha jól tudom, neked barátnőd van! – löktem meg a vállát, de ő csak szórakozottan bámult tovább, kisebb fáziskéséssel, de válaszolt ugyan.
-                Mi?...Ja igen… még van. – ekkor hangzott fel az első sörös üveg pisszenése.
-                De egyébként én is alig várom az estét. Azt hiszem, egy darabig nem fogjuk elfelejteni.
-                Erre igyunk! – összekoccintottuk az üvegeinket, majd a busz motorja halkan életre kelt, és ezzel együtt kezdetét vette a buli.

Kristen

Még vagy 3 órán át fetrengtem csodás érzések közepette az ágyamban, Rob kis magánakciója után.  Olyan kielégült voltam, hogy csak nyújtózkodtam és sóhajtoztam, akár egy elégedett kiscica.  A szám sarkában lévő mosoly mindent elárult rólam, egy olyan valakinek, aki egy picit is jobban ismert. Sandy is azonnal levágta a dolgot, amint meglátott. Igazából ő „ébresztett” fel a rózsaszín álomvilágomból.
-                Látom jó kis éjszakátok volt. – feküdt be mellém rögtön, én meg azonnal ráfészkeltem magam a hasára.
-                Inkább jó reggelem volt… hála Neki. – feleltem elégedetten, karom nyújtogatása közepette. – Jaj Sandy! Annyira jó ez így. Leírhatatlan. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlenül jól érzem magam. – áradoztam akár egy tini lány. Mégsem éreztem égőnek a dolgot, egyszerűen tudatni akartam a környezettemmel: igenis kibaszottúl boldog vagyok!
-                Bele vagy esve kiscsillag! – közölte mosolyogva barátnőm, az amúgy is nyilvánvalót. -  Egyébként, nem szoktál arra gondolni, hogy tulajdonképpen Ő a testvéred és… szóval érted. Néha nem jut eszedbe?
Sandy kérdésére könnyebb volt válaszolni, mint az hittem volna.
-                Mostanában, szinte egyáltalán nem jut eszembe a dolog, nem is foglalkoztat már, és szerintem Robot sem. Egyszerűen, nem gondolunk rá. Ráadásul most, tökéletesen, fantasztikusan, irreálisan jól megvagyunk. Boldogok vagyunk Sand. Úgy érzem mindkettőnknek a másik hiányzott, vagy… ez nagyon nyálasan hangzott?
-                Nem dehogy… - sóhajtott, amitől a fejem megemelkedett a hasán. – Örülök, hogy boldog vagy.  Tudom, mi játszódik le benned most, amikor Jackel összejöttünk, nálunk is ez volt. – egy ideig hallgatott, majd gyorsan hadarta el a következő mondatot. -  De az más helyzet volt, a ti történetetek nem úgy fog végződni, mint a miénk, ebben szinte biztos vagyok.
-                Kösz – mosolyogtam rá olyan megértően, ahogyan csak tudtam. Arra vágytam, hogy ő is találjon magának valakit, bár lehet, hogy neki most éppen az egyedül létre volt szüksége.  Nem tudhattam biztosra. – Amúgy hogy jöttél be? – kérdeztem gondolatelterelés céljából.
-                Az unokatesód engedett be. Őszintén, elég fura helyzet volt, a múltkori eset után, de meg kell hagyni kifogástalanul viselkedett, még kaját is akart nekem csinálni.
-                Ohh hát nem édes – hangon cinikus élére Sandy is felfigyelt.
-                Mi a gáz?
-                Semmi. Ne menjünk bele, csak most elég nagy fasírtban vagyunk… - nem akartam magyarázkodni, és hál’isten a csengő megmentett.
Lerobogtunk a lépcsőn, de Xaviernek nyoma sem volt. Az ajtóban pedig ott várt rám a vigyorgó Ashley. Hát nem kicsit fagytam le a látványtól.
-                Szióka!! – ugrott a nyakamba, így megláthattam a mögötte vihogó Lilt is.
-                Szinte előre láttam a reakciót – tátogta nagy vigyorogva, tőlem csak egy lesújtó pillantásra futotta.
-     Lilian volt olyan rendes is mutatta az utat, hiszen úgyis együtt megyünk a meccsre. Előre látom milyen remek kis bulink lesz együtt. – kuncogott Ash még mindig engem szorongatva. Én csak egyre vágytam: szabadulni!

2010. december 17., péntek

37. az első pár sor kb. x)


végre újra Itthon :]
égek mint a rejsztág de az utóbbi x hétben nemhogy olvasni, de még írni sem volt időm. 
Sose menjetek egyetemre! 
Iszonyatosan röstellem de vagy 100 felé volt az agyam eddig. 
Most felraktam egy új házigyártmány fejlécet, meg egy kis "téliesítést" de ez hamarosan lekerül,
amint megérkezik a rendes fejlécem. Addig ez van sorry :D 
Jöjjön egy részletnek csúfolt valami... többre nem futotta a mai nap
Elnéééézééésést! 
B.

A szörnyű testnevelés óra után, szinte elröpült a nap. Hirtelen a kocsiban találtam magam, és Rob már a kocsit indította. Ma egy potya utas sem csatlakozott hozzánk, ezért nyugodtan foghattam „párom” kezét egészen hazáig. Otthon viszont kellemetlen meglepetésként ért, Xaxi jelenléte. Mióta ideköltözött hozzánk olyan volt akár egy szellem. Nem sokszor láttuk, néha felbukkant, de akkor sem szólt hozzánk – valószínűleg még mindig a drogjai miatt haragudott. – nagyon eltávolodtunk egymástól, és ez nagyon fájt, bár próbáltam nem kimutatni.
-           Szia! – köszöntem rá. Felnézett, de tekintetében unalom játszott, nem is törődött velem olyan sokáig. Felfogta a tányérját, rajta egy szendviccsel és elvonult… volna, de Rob megállította.
-          Az unokatestvéred köszönt, illene őt üdvözölnöd, nem gondolod Xavier? – lépett közelebb felé, de kezemet a karjára csúsztattam a megállítása céljából, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán. Féltem mi lesz itt még, de meglepett Xavi következő cselekedete. Visszafordult és egyenesen a szemembe nézett.
-          Szia Kristen. – köszönt hidegen, aztán elindult a szobájába.  A gyomrom szinte összerándult, mikor vált a kapcsolatunk ennyire rosszá? Szorongva bámultam a földet, a pityergés határán állva. Pozitív gondolatokkal tartottam magamban a könnyeket, mert ha azok egyszer jönnek, akkor nem állnak el egy darabig.
-          Ne törődj vele! – suttogta Rob a hajamba miközben karjait körém fonva átölelte, erőt vesztett testemet. Összeszorítottam a fogaimat, mert már tényleg, csak pillanatok választottak el a bőgéstől. Nem akartam ennyire gyengének tűnni, pedig nagyon fájt Xavier viselkedése. Örök életünkben volt köztünk egy kötelék, amit – naiv módon- azt hittem, semmi, és senki nem fog tudni szétszakítani. Persze néha azért összeszólalkoztunk, de ez elkerülhetetlen, ha az ember sokáig van összezárva a másikkal. A közös vakációk alkalmával, szinte a nap 24 órájában együtt hülyültünk. Így hárman. Most meg tessék! Még csak hozzám sem akar szólni, és ez rohadtul bántott. A könnyeim észrevétlenül törtek utat, míg már, rázkódtam Rob ölelésében, a zokogástól.
- Ez egy marha. De majd én észhez térítem. – morogta vészjóslóan a hajamba egyetlen támaszom.
-          Ne! Ne csinálj semmit! Kérlek!
-          De most már tényleg elegem van belőle. Ráadásul neked is fájdalmat okoz, az pedig nem megbocsátható bűn az én szememben. –elmosolyodtam a kijelentésén. Tudtam, hogy tényleg képes lenne „elbeszélgetni” Xavival, ha arra kerül a sor.
-          Inkább gyere! – húztam ki a kertbe, még mielőtt komolyan eljátszana Xavier fojtogatásának gondolatával. – Ejtőzzünk egy kicsit.
-          Veled bármit.  – vigyorgott kajánul, amin én csak a fejemet ráztam.


tudom...tudom....qrva kevés XD ehhez nem is várok el hatalmas kommenteket.csak jeleztem vele: még élek!!!

2010. november 30., kedd

36.


Sorry for the late date :]
de szalad mindenem. igazából nem is volt ihlet AZ után a feji után.
 Kellett egy kis pihi. Ez a rész olyan kis semmilyen rövid valami.
most megyek tanulni holnapra. 
Kérek engedélyt elnézését kérni :) 
láv
B.
Robert

Először komolyan megfordult a fejemben, hogy csak álmodom. Abban a pillanatban, mikor a kéj átjárta testemet, elhittem, hogy ez nem valóság. Nem lehetett az.  Kristen karjai körém fonódtak, mialatt szája, bár hangtalanul, de a nevemet formálta. Ilyen boldogságban nem lehet részem. Egyszerűen nem érdemelem meg.  Nem tudom, miféle felső hatalom engedélyezte ezt nekem, de nem is érdekelt.  A lényeg ott feküdt a karjaimban, erőtlenül pihegve. Ahogy ránéztem, nem bírtam tovább és boldogan felnevettem. Annyira könnyű volt boldognak lenni, ha Ő velem volt. Ezek után pedig biztosra vettem: nincs még egy olyan gyönyörrel teli élmény, mint Kristennel szeretkezni. Nincs. Soha életemben nem éreztem még ehhez foghatót.  Az eddigi barátnőim még Kris bokájáig sem érnek fel.  Vele olyan erőteljes, olyan érzelem dús volt az egész hogy az orgazmus pillanatában szinte megszűntem létezni. Percekig csak sodródtam a tudatlanság édes tengerében. De bármennyire is csodálatos volt az érzés, nem ért fel Vele. Az Ő látványa volt az, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről. Tőle lett tökéletes minden.
-                Min nevetsz? – kérdezte, szavait halkan belemormolva a nyakamba.
-                Boldog vagyok, bár ez nem a legjobb szó rá.
-                Tudom, mire gondolsz. – sóhajtotta miközben még közelebb férkőzött hozzám. – Örökre itt akarok maradni.
-                Én is. – a fél karomat odaadtam volna, ha egész nap itt maradhatnánk az ágyamban, és szeretkezhetnénk, amíg el nem fogy minden erőnk. – De nem lehet.
-                Miért nem? –  Kristennek egyáltalán nem tetszett a válaszom, és ezt nyöszörögve a tudtomra is adta.  – Szerintem maradhatnánk. - két tűz közé kerültem. Egyrészt majd meghaltam, hogy itt maradjak- főleg miután húgom egyik lábát átvetve rajtam, fölém került.  Így rálátásom nyílt fedetlen melleire is. – másrészt, ha nem megyünk be a következő órára az igazgató mindkettőnket behívat. Ráadásul a szemétnek még a szüleink csipogó száma is megvan. Istenem! Mond miért pont mára rakták azt az összevont tesit amit a rohadt diri tart? Az élet nagy kérdései… - Kérlek!- lehelte csábítóan a fülembe, majd kezeimet mellére vezetve kezdett lassú köröket írni csípőjével. Ezzel csak egy probléma volt, hogy mindezt lassacskán újra éledő férfiasságomon tette.
-                Hát mikor lettél ilyen kis erkölcstelen? Ilyen aljas módszerekkel… - nem bírtam végig mondani, mert a következő pillanatban Kristen - egy kezével kettőnk közé nyúlva megragadott.
-                Nem lehet – nyögtem egyre elkeseredettebben. Ez most fájni fog, de le kell állítanom. Megragadtam a csuklójánál fogva, hogy aztán magam alá fordítva megcsókolhassam. Fél percig hagytam, hogy nyelvünk játéka elvarázsoljon majd elszakadtam tőle. - Muszáj bemennünk. És ezt te is tudod.
Először valószínűleg, fel sem fogta mit mondtam, ugyanis csak bámult rám homályos szemekkel. Aztán megvilágosodott, mert se szó se beszéd kimászott alólam és –megjegyzem meztelenül – a fürdőszoba felé indult. Ki nem hagytam volna az alkalmat, már épp utolértem mikor se szó se beszéd bebaszta előttem az ajtót.
-                Te fürödj lent! – hallottam bentről sértődött hangját. Remek! Unottan lefelé indultam, de persze nem vettem komolyan a mérgelődését. A mai nap semmi nem ronthatta volna el a kedvem! Még maga Kristen sem! Villámsebesen letusoltam, a hajamat vizesen hagyva, hisz elég meleg volt az idő, ahhoz hogy ne fázzak meg.
Épp a nadrágomat húztam fel mikor megláttam Őt az ajtóban. Csak egy feszes kis nadrág volt rajta, egy egyszerű fekete pólóval, de rögtön újra kész lettem volna a folytatásra. Nem lehet Rob nem lehet!  Kris megütközve nézett rám, kikerekedett szemekkel vizslatott. Vicces volt.
-                Na mi történt? Nem bírod levenni rólam a szemed morcoska? – erre a kijelentésemre nyelt egyet, majd felém indult. Megállt pontosan előttem. Bal kezét felemelve végigsimított a mellkasomon, a nyakamon, az arcomon.
-                Ne haragudj – suttogta halkan, fejét a vállamra hajtva.
-                Ugyan. Biztosíthatlak, lesz még elég időnk… az ilyesmire… - feleltem vigyorogva bocsánatkérésére.
-                De nem csak azért. Nézd! – elhúzódott és a – belülről – az ajtómra szerelt egész alakos tükör elé húzott. A számra még nagyobb vigyor kúszott, mikor megpillantottam a nyakamat és a vállaimat. Mindkettőn piros foltok tetszelegtek. Az előbbi valószínűleg az ajkaitól, míg az utóbbi a körmeitől.
-                Hát megjelöltél…- magamhoz rántottam egy csókra, ami kicsivel később már nagyon hasonlított egy előjátékra.  Szakadt a szívem, de megint le kellett, hogy állítsam magunkat.  Első a „kötelesség”… egyikünknek sem lenne jó, ha a szüleink sokat lennének itthon. Márpedig ez lesz a következménye annak, ha nem tartjuk magunkat az egyezséghez, miszerint csak akkor hagynak minket magunkra, ha felelősségteljesen tudunk viselkedni, nincs jegyromlás, nincs lógás, házgyújtás, rendőrség. Bármennyire is hiányoztak már, nagyon nem vártam a jövő hetet mikor újra velünk lesznek. Egy teljes hét Kristen nélkül. Te jó Isten!

Kristen

Miután kellőképpen lejegeltem magam, és biztosítottam Robot a beszámíthatóságomról – vagyis hogy nem fogok rámászni amíg visszanem érünk a suliba – elindultunk. Egyszerűen nem tehettem róla. Most hogy mindent megkaptam, szinte éreztem, ahogy a „mégtöbbetakarás” molekuláim sokasodnak. Minden másodpercben egyre csak nőnek és követelik azt az embert, akitől megkaphatnak mindent, amit csak akarnak. Robot.  Telhetetlen voltam, ha róla volt szó. Egész úton a kezét fogtam, és inkább a tájat szemléltem az arca helyett, mielőtt…
Fák. Bokrok. Házak.  Rob. Rob. Rob.  Picsába! Élénken élt bennem minden egyes emlékkép az előző pár órából, és ha csak rájuk gondoltam elöntött a vágy.  Fasznak megyünk vissza?!  Öt percig vitatkoztam magamban hogy a) neki álljak győzködni Robot, hogy hajtson egy mellékútra és álljon meg. vagy b) üljek nyugodtan, mint egy jó kislány várva az estét és az új élményeket.  Végül a várakozás mellett voksoltam,  az lesz egy jó menet, amíg kivárom. Elvileg akkor még nagyobb az öröm mikor megkapom nem? Jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy megcsókoljon, ugyanis a motor leállt mi pedig megérkeztünk. Rögtön letámadtam és addig tartottam fogva ajkait, míg csak a tüdőm engedte. (Még szerencse hogy a bokrosabb részre parkolt.)
Amint az ajtót becsuktam ki is csöngettek. Csak mentem Rob után bágyadtan, annyi erővel mondjuk, rám köthetett volna egy zsinórt, mert vagy 20 méterrel a föld fölött lebegtem. Utoljára belesimítottam a tenyerébe, majd elválltak útjaink, ki-ki a saját asztala felé indult miközben éhes diákok hada kezdte ellepni az udvart.
Álmodozva bámultam kifelé a két szememen, a kezemben lévő cigi sercegve égett.
-                Hahó?! Hát te hol voltál? – ismerős hang furakodott tudatomban. Sandy.  Körbe kémleletem az asztalnál, de még csak ketten voltunk.
-                Otthon. Robbal. – feleltem álmélkodva. Kirázott a hideg, ahogy az elkövetkezendő estére gondoltam. Még a gyomrom is görcsbe rándult.
-                Oh te jó ég! Oh te jó ég! Oh te jó ég!-  Sandyn kitört a sikító frász, alig bírtam halkabb hangerőre tenni.
-                Shhhh! Fogd be! De amúgy…Oh te jó ég! Oh te jó ég! – visítottam én is vele együtt. Egymás kezét rángatva, vigyorogva örültünk magunknak, illetve nekem. Fél szemmel Robot lestem, aki csak sandán vigyorgott rajtunk: őszintén örül a boldogságomnak. Én is azt szerettem volna, ha boldog, bármit megtettem volna a barátnőimért. Mivel csak Ő tudta a titkomat – hálás voltam neki, amiért ennyire megértő, diszkrét ráadásul, együtt örül velem ezért - most valahogy előbbre helyeztem a boldogságát minden eddiginél.
-                Biztos nem jössz hétvégén életem? – kérdeztem szomorúan, nem lenne ugyanaz a party nélküle, és ezt Ő is tudta
-                Nincs kedvem, ráadásul tanulnom is kell az előkészítőre.
-                Jaj, ne legyél már te is Nikki! – torkoltam le mire egy fejbevágást kaptam válaszul. Észre sem vettem, de Nikki már le is ült mellém. Fasza. – Bocsiii.
-                Bocs csajok ezt most kihagyom. – legyintett belekezdve az ebédjébe. Valószínűnek tartottam, hogy nem a tanulás és a kedv a legnagyobb problémák itt, de firtatni nem akartam.
-                Hol voltál gazdasági töriről? Nincs gáz egyébként! Leírtam mindent! Majd kölcsön adom.  – én nagyon-nagyon szeretem ezt a lányt.
-                Imádlak Nikki! – öleltem meg Őt is. Maximálisan elégedett voltam. Minden olyan tökéletesen alakult, egy szavam sem lehetett. Sejtettem miért van ez. A rózsaszín köd miatt, ami körbeburkolt és beszivárogva az agyamba arra késztett, hogy az egész világot megöleljem! Az arcomon lévő mosoly lekaparhatatlan volt. Még Lil sem bírt kifogni rajta, no nem mintha annyira próbálkozott volna. Ann ma a szokásosnál izgatottabb volt, biztos megjött a kis játékszer amit Camnek rendelt. A kujonja. Báááár… megkérdezhetném. Nem Kristen!
A szünet nagyon hamar letelt. Túl gyorsan elérkezett a testnevelés, amit a mániákus igazgató úr tartott nekünk, mivel Mr. Lewis megbetegedett.  Úgy érzem, 1000x fogom visszasírni őt ezen az órán.
Az öltözéssel sem ment el túl sok idő. Csengetés előtt már mindegyikünkön ott feszült az iskolai felső és a nadrág. Unottan vártuk mi fog történni, egészen a fiúk bemelegítéséig.  A nap égetett, Ők izzattak, mi pedig nyáladztunk.  Egymás hegyére hátára dőlve élveztük a látványt, speciel én Robot és a karnyújtásait.  Az izmai megfeszültek bőre alatt, ahogy a botjával passzolgatták egymásnak a gumilabdát Kellanel ide-oda. Lilre pillantottam, aki – bár megpróbálta leplezni – kocsányon lógó szemekkel figyelte Kelt. Amaz is felénk pillantott jó néhányszor, aztán ahogy az lenni szokott magára borított vagy 1 hektó vizet. Abban a pillanatban kattant az öngyújtó.
-                Nyugi. – bíztattam barátnőmet – meglesz.
-                Ez a hajó már elment. – dőlt hátra a zöld füvön Lil beletörődően mialatt Mr. nagymacit bekerítette a pompon lány hadserek – köztük lüke Torival a kinevezett barátnővel.
-                Azonnal nyomja el azt a cigarettát! – üvöltötte egy hang az alapvonalról. Az igazgató szíveskedett megérkezni.
-                Jól van jólvan. – Lil zsörtölődve, ugyan de eleget tett a kérésnek.
Fél percre rá, már rótta is a köröket a pálya körül. Egész órai futás. Talán ő járt jól, amíg, nekünk el kellett sajátítani a pompon lányok figuráit. Egyszerre volt kínos és szánalmas a produkció.  A fiúk meg csak dobálgatták azt a szart egész idő alatt. Pff.
Mire letelt a hatvan perc kettőig nem láttam. Nyomomban a félholt Sandyvel, Annel és Nikkivel indultunk a zuhanyzó felé. Lil a pálya szélén feküdt, látszólag meghalt, de szerintem rendesen is. Robot kereste a tekintetem, mégsem akadtam rá. Valószínűleg Ő már a víz alatt áll. Oh… vajon feltűnne a fiúknak, ha beállnék mellé a férfi fürdőben? Valószínűleg… a három rám tehénkedő nehezékkel együtt masíroztunk az olyannyira vágyott meleg víz felé. Még utoljára hátrapillantva, elmosolyodtam.  Kellan megállt hullajelölt barátnőm mellett, csak egy pillanatra, a következőben meg mellé feküdt. Meghökkenve néztem az eseményeket, de sajnos elértük az ajtót. Picsába! Várnom kell estig.  De ez mégiscsak kisebb kínokat jelent, mint Robot kivárni. Nem?

2010. november 20., szombat

35.



Háháháhá! Elkészült!
 Jó munkához idő kell, szokták volt mondani, de aztán csak megszültem a dolgot.
 Igaz hogy lóg a nyelvem, de legalább megvan!:D
Remélem megfelel az elvárásoknak, bár ígérni nem ígérek semmit! :D
Raktam be pár zenét ami úgyszólván inspirált, remélem páran hallgatjátok majd ;)

am Mindenkinek visszafogok írni x) tudom hogy ott vannak a levelek, de még nem vettem rá magam. 
nagyon várom a kommenteket,!
és Köszönöm hogy kibírtátok ezt a hetet :]
Ti vagytok a bestek!
B.
ps: izgulok xD

Robert

Egyetlen hosszú percig csak gondolkodtam, mit tegyek. Olyan tökéletesre akartam mindent, amilyenre csak lehetett. De aztán Kristen szavai, és főleg a tekintete, meggyőzött, hogy neki ez nem számít. Nem mellesleg nyomós oknak számított a lábam közt egyre csak feszítő érzés. 
-            Menjünk! – eldöntöttem, én minden pillanatban akarnám, és Ő is őszintének tűnt, mintha nem csak a vágyai irányítanák. Így hát kézen fogtam és együtt futottunk ki az udvarra egyenesen a kocsimig. Legszívesebben már ott letepertem volna, de azért ezt nem engedélyeztem magamnak, még bennem volt egy kis félsz, hátha meggondolja magát hirtelen, de erre Kristen rögtön rá is cáfolt, amikor kezét a combomra simította. Tekintete várakozásteljesen csillogott. Magamhoz rántottam egy csókra, hogy hazáig kibírjuk valahogy, aztán már indítottam is. A kertváros üresen pangott, nem kellett odafigyelnem a sebességre. Nem is tudtam volna, húgom keze ugyanis egyre lejjebb merészkedett, be a lábaim közé, ami fantasztikus érzés volt. De a vezetésre kellett koncentrálnom, még mielőtt belehajtunk egy fába, ezért gyengéden visszatoltam apró tenyerét a combomra. Nem szólt semmit, de sejtettem, hogy épp magát moderálja. Sikerült is neki egy ideig… már a házunk utcájába voltunk mikor újra próbálkozott.
Leállítva a motort felé fordultam.
-             Hát nem rajtad múlt, hogy hazaértünk! 
-            Ne haragudj… - tetetett sajnálkozásától mosoly kúszott az arcomra miközben ismét megcsókoltam. Mintha ezer éve érezhettem volna utoljára ajkait a sajátomon. Percegik tartott mire legalább az autóból kivergődtünk, aztán még több ideig mire bejutottunk. Kristen sajnálatos módón az utcán nem óhajtotta fegyelmezni magát, aminek egyrészt örültem, másrészt idegesen bámultam körbe ahányszor csak megérintett. Ki tudja,
melyik szomszéd nézelődik épp távcsővel az ablakból?
Fellélegeztem amint az ajtó becsukódott mögöttünk. Ő azonnal utánam kapott, én viszont lassabban akartam haladni. Nem kell elsietni semmit. Mindenre van időnk, most hogy tudom végre igazán eljött a pillanat, amire vártam. Éreztem a csomót a torkomban, a testem megfeszült, a szívem hevesebben dobogott, már attól, hogy végignéztem Rajta. Gyerekes izgalommal vetettem bele magam a vetkőztetésébe, pedig csak a dzsekijét szedtem le róla. Én is ledobtam a sajátomat, aztán felfelé kezdtem húzni. A húzni az azért túlzás, Ő jobban taszigált engem.
Most sem az ő szobájába mentünk, valahogy az enyém jobb helynek tűnt e célból.  Beléptem saját kis birodalmamba. Az ajtónak támaszkodva figyeltem Kristent, aki a függönyt húzta össze. A zár halk kattanására azonnal felém fordult. Még a szoba gyér homályában is feltűnt az ajakharapdálása, amit sosem tudott megállni, ha ideges volt. Csak néztem Őt… nem gondoltam semmire, csak néztem, ahogy egyre közelebb lép. Furcsa érzés volt, már nem a húgomat láttam, sem egy barátot. Egy olyan személy állt előttem, aki mindennél többet jelentett, aki nélkül még mindig egy senki lennék, aki nélkül nem tudnám elképzelni a létezést. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy átsöpörjön rajtam az-az érzés, ami ugyan régóta velem volt, mégis mindig újnak hatott a számomra.
Közben vékony karok öleltek körbe védelmezően. Nem is értem mitől akartak megvédeni, hisz az egyetlen rossz, ami történhet, hogy elvesztem a személyt, aki uralja őket.
Visszaöleltem Őt, sosem akarván elengedni. Féltem, hogy túl szorosan vonom magamhoz, de Kris majdnem olyan szorosan ölelt vissza.
-            Vigyázok rád! – suttogtam a hajába, amit már az elmúlt alkalommal is ígértem neki. De ezúttal bármi történjék is vele maradok.  Lassan kibontakozott ölelésemből, az ágy felé indulva. Én még el akartam intézni egy apró dolgot. - ha már ilyen türelmetlen volt, hogy nem tehettem ki magamért, ahogy eredetileg szerettem volna - Átvágva a szobán a hifihez léptem, hogy benyomjam a válogatás CD-t, amit igazából a hétvégén akartam felavatni.
mjuzik , mjuzik 2  mjuzik 3
A zene halkan szólalt meg, ezért felhangosítottam addig, míg ki nem töröl minden gondolatot kettőnkből, hogy csak mi maradjunk egymásnak.
Visszatérve Hozzá, az ágyon üldögélve kíváncsian várta a következő cselekedetem. Letérdeltem elé, így nagyjából egy magasságban volt a fejünk ahhoz, hogy megcsókolhassam. Felé hajoltam, ő pedig felém, egészen addig, míg ajkaink nem találkoztak félúton. Még csak a leheletem simogatta bőrét, mikor sóhaj szakadt fel belőle és vadul magára rántott. Hátradőlt az ágyon, karjaival a pólómat rángatva jelezte, jó lenne, ha én is követném. Mi sem természetesebb, fölé kerekedtem. Egy ideig megint csak egymást néztük, elveszve a másik tekintetében.  De a nyugalmat Kristen kezének pólóm alatti araszolása szakította meg. Mindkét kezével a mellkasomon barangolt, végül megszabadított a felesleges takarástól. Kacéran mért végig nem titkolva tetszését. A gyomrom remegni kezdett, legszívesebben most rögtön… csigavér Rob. Csigavér. Nehéz volt lassúságra intenem magam, főleg mikor Kris a nadrágom felé vette az irányt. Igyekezett kiszabadítani a már-már fájó szorításból, ami a fiú WC óta kísértet. Azon nyomban megkönnyebbültem, amint ez sikerült neki. De most megint nem rólam volt szó, én ráérek. Két kezét a csuklójánál fogva feje fölé feszítettem. Nem féltettem, hogy gáz lenne belőle, ez a viselkedés inkább beindította, mint megijesztette volna. Ennyire azért már ismertem a „szokásait”. Az elméletem bizonyítandó Kristen csípője vadul vonaglott alattam, mialatt egy kezemmel hasát simogattam, egyre lejjebb rajzolva mintákat selymes bőrébe. Elérve nadrágja szélét megálltam, és felnéztem rá. Szemei ölni tudtak volna, én viszont csak vigyorogni voltam képes. Ujjaim becsúsztak a – nadrágon keresztül –bugyija alá, ahol rátaláltam égető vágyára, mely nedvesen lüktetve várta minden érintésem. Sokáig nem tudtam mit tegyek, hogyan érhetném el, hogy minden eddiginél nagyobb legyen az öröme… aztán rájöttem. Teszem, amit eddig, csak jobban.
Feltérdeltem, majd elkezdtem kihámozni a csőnadrágból, amivel együtt az apró tanga is búcsúzott a mai napra. Nem tétováztam többet.
Széttártam kocsonyaként remegő lábait, hogy jobban hozzáférhessek, a következő pillanatban egyszerre éreztem a szorítást a hajamban, hallottam a sikolyt és bódultam el a nyelvem által ízlelt ártatlanságtól. Még többet akartam adni neki, ezért – eddig combjait szorító - egyik kezemet a hasára simítottam, míg másikat lábai közé vezettem. A hangosan dübörgő zene sem tudta elnyomni húgom kéjjel teli sikolyait, melyek összeolvadtak a lágy ritmusokkal, és életben tartották az amúgy sem túl kicsi gerjedelmemet a folytatásra.
Éreztem körmeit a vállamba marni, amikor belévezettem két ujjamat. Csak hogy visszaadjam a kölcsönt, ráharaptam puha bőrére, amitől Ő konkrétan megnémult. Sejtettem, hogy hamarosan sok lesz neki és átlibben a másik oldalra, szóval minden rejtett „tehetségemet „felhasználva Őt ingereltem. Nyelvem mohón lakmározott lüktető nőiességében, míg ujjaimmal is igyekeztem az őrületbe kergetni ugyanott.  Felnéztem Rá, amit talán nem kellett volna, mert majdnem ott helyben elsültem. A kép, amit láttam, valószínűleg örökre bevéste magát a tudatomba, legalábbis nagyon remélem.
Kristen zihálva vergődött a karjaim között, szinte éreztem az erőfeszítését, ahogy próbálja nem összeszorítani a lábait (és ezzel nem megfojtani engem), miközben a gyönyör hullámaitól már csak pillanatok választják el. Az arca - még a homályosságban is - láthatóan kipirosodott. Homloka ráncokba szaladt, arcára az idegek összehúzódása egészen különlegesen kifejezést varázsolt. Fogai alsó ajkát harapták minduntalan, miközben kezeivel a melleit szorította. Oh, istenem, ha most véget érne, az életem nem bánnám, ha egy ilyen gyönyörűség lenne az utolsó, amit látnék.  Végül – ugyanabban a pillanatban mikor lágyságát fogaim közé véve szívogatni kezdtem – teste megfeszült, torkából erőtlen nyögés szakadt fel. A következő másodpercben kiemelkedtem lábai közül, csak kezemmel kényeztettem továbbra is, mert sejtettem, hogy nemsokára rángatózva próbálja majd leküzdeni az extázist, ami rászakad kábult elméjére. Ahogy megjósoltam úgy is lett. Percegik tartott, míg zihálása csillapodott, és szemei újra kinyíltak. Én addig is telhetetlenül kóstoltam ahol értem: a hasát; a mellkasát; a melleit; a nyakát; végül – mellé feküdve – rátaláltam ajkaira, amik egy kicsit kiszáradva viszonozták csókomat.
Megszakítva ajkai ízlelgetését, áthajoltam fölötte hogy elérjem az ágy mellett lévő ásványvizes üveget. Először neki adtam belőle - mohón le is húzta majdnem a víz felét- aztán én is oltottam szomjamat. Némán figyelt, amíg el nem tüntettem az utolsó cseppeket is - egy kicsit elfogott az idegesség, ezért próbáltam lassabban inni. – aztán reménykedve megszólalt.
-            Most nem lesz olyan, mint múltkor. – a hangja ugyan halk volt – épp hogy halottam a zenétől -, de a tekintete nem hagyott kétséget a felől: minden szavát komolyan gondolja.
-            Teszek róla, hogy ne legyen olyan. – feleltem rekedten, mosolyt erőltetve arcomra. Nem akartam izgulni, a múltkor sem paráztam… annyira, most sem akarok. Folyton Kristen szavai jártak az agyamban miközben újra megcsókoltam.  „Tőlünk lesz különleges”. Igaza volt, nem értem magamat, mi a frászt kéne variálnom? Ezzel csak rá is átragasztanám ezt a bizonytalanságot. Hiszen köztünk tökéletesen működik minden, ennek is jönnie kell magától, ha nem emésztem magam rajta – azon hogy minden tökéletesen tökéletesre sikerüljön – akkor még jól is érezzük magunkat.
Nem számít mi lesz, amíg együtt vagyunk számomra az a tökély. 



Kristen

Csókunk közben éreztem, ahogy bal keze eltűnik a nyakamról, aztán valamit matatott az ágy mellett. Szitkozódást hallottam ugyanakkor Rob testének takarását már nem éreztem a bőrömön. Feltámaszkodtam a könyökömre, hogy kiderítsem mi történt. Mivel a szemem lassan szokta meg a homályt, nem is láttam semmit. Pislogtam párat - hogy jobb legyen a kép - amitől Rob körvonalai rajzolódtak ki a sötétből. A kezében egy óvszeres zacskó. Egy pillanatra teljesen elöntött a megkönnyebbülés, ha Ő nem gondol rá, nekem biztos nem jut eszembe. Meg is hatódtam egy picit. Mert bár, az elég ritka hogy valaki az első alkalommal teherbe essen, akkor is jó tudni, hogy vigyázni szeretne rám...ránk. Basszus nehogy bőgni kezdjek. Gyerünk Stew! El ne kezdj picsogni a hülye óvszer miatt.  Összeszorítottam a fogamat, és erőt véve magamon közelebb kúsztam, hogy segítsek Robnak.
-            Csúszik a kezem – mentegetőzött mérgesen mire én csak mosolyogva elvettem tőle a kis zacskót, és a fogaimmal leharaptam a szélét. Lebilincselve bámulta a mutatványom, de ezt az áhítatott hamar felváltotta az élvezet mikor megpróbáltam felhúzni neki. Még sosem csináltam ilyet, szóval baromira örültem, hogy elsőre sikerült. Jó mondjuk az Övére nem volt nehéz. Kőkemény volt, és forró, de olyan szinten, hogy az emberen végigfutott tőle a bizsergés, ami a végén egy helyre összpontosult, várva az egyesülés pillanatát. 
-            Köszönöm – lehelte a fülem mögötti kis részre. Egész testem beleremegett a gondolatba, hamarosan az Övé leszek. Teljesen. Már nem törődtem vele micsoda képtelen tünemény is a mi kapcsolatunk, egyszerűen vele voltam. Imádtam minden percet, minden órát, amikor azt éreztem szeret. Érezni, hogy valaki szeret… a legjobb dolog a világon. Főleg egy olyan embertől aki… aki biztos pont ezen a nyamvadt világon… aki miatt érdemes csinálni, elbukni és felállni, menni tovább… élni az életet. Rob régóta ez az ember volt számomra, és mostanra nem létezik talán olyan kifejezés, ami elég komoly fájdalmat tudna leírni ha, elveszíteném.
És most készülök szeretkezni vele, a tulajdon bátyámmal. Nem! Nem érdekel semmi… ha ez kiderülne… ha az emberek kiközösítenének emiatt… ha megszólnának… ha bujkálnunk kellene, amíg el nem megyünk innen - oda ahol nem ismernek. – Egyszerűen nem érdekel. Csak Ő! Rob.  Egyet akarok… hogy most szeress kifulladásig. Éreztesd velem, hogy kellek neked és törődsz velem! Mint még soha senki ezen a földön. Szeretlek…

Meg akartam hálálni neki azt az élvezetet, amit okozott nekem, ennek érdekében egyre lejjebb kúsztam számmal mellkasa felé, nedves csíkot húzva nyelvemmel illatos bőrén. Mámorítóan édes illata volt, ugyanakkor egy kicsit mentolosan friss is. Egész nap eltudtam volna viselni, de most másra vágytam.
Már a hasánál jártam mikor megállított. Finoman megragadott és visszatuszkolt az ágyra.
-            Héj! Én csak szerettem volna… - kezdtem  morgolódni de egy csókkal belém fojtotta a szót.
-            Te csak ne szeresd, mert fél percedbe telne és végem lenne. – suttogta a számba izgatottan, amire én is izgatott kuncogással feleltem.
-            Oh, pedig azt hittem egy kicsit rá kell majd gyúrni a dologra. – hecceltem gonoszan, mire megfogta a kezem és duzzadt férfiasságára vezette, nyeltem egy nagyot.
-            Hidd el! Ez már a suliban is készen állt volna rá. – vigyorgott negédesen akár egy áldozatát leső vadállat. 
-            Hát akkor nem kellene tovább várassalak… - nyögtem várakozóan, és hogy hitelt adjak szavaimnak enyhén megszorítottam.
Nem szóltunk többet. Szavaink helyét a csókok és simogatások vették át. Rob megint csak nagyon figyelt rá hogy nekem jó legyen. De most nem volt olyan fura érzésem, mint a múltkor. Ahogy teste az enyémhez ért, és éreztem a súlyát fölém tornyosulni, már csak egy gondolat cikázott az agyamban: „Érezni akarom, hogy teljesen egyek vagyunk!”
Rob kicsit feljebb húzódott, szemei úgy csillogtak, mint a folyékony ezüst cseppjei, miközben megcsókolt. Percekig csak ajkunk játszadozott egymással, még a saját nevemet is elfelejtettem, a szoba is hirtelen nagyon meleg lett számomra, de ez csak még jobban felizgatott. Nyelve féktelenül szívogatta az enyémet, és nekem már levegőm sem volt, de úgy döntöttem nincs is rá szükségem.
Viszont neki mégis kellett mert – amikor már az egész testem lángolt a csókjától – elfordította a fejét. Pár mélyebb lélegzet után – ami órákig tartó pihenőnek tűnt- rám nézett. A tudatalattim sejthetett valamit, mert lábaimat óhatatlanul is szélesebbre tártam egy kicsivel. Az ajkai most elkerülték az enyémeket, és inkább a szememet, orromat, államat halmozták el puszikkal, ezzel egy időben megéreztem a - sajnos túlismerős - feszítő érzést, ahogy Rob csípőjét megmozdítva próbált egyre beljebb araszolni. Összeszorítottam a szemem és fájdalmas nyögésem elkerülése helyett ajkai után kaptam. Tehetetlenül csókoltam, minden pillanatban az enyhülést várva. Rob egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból - amiről fel sem fogtam, hogy egyáltalán ott van- majd végighaladt a nyakam mentén egészen le az oldalamon, aztán vissza. Próbáltam az érintésére koncentrálni. Gyengéd volt és puha.
- Mindjárt elmúlik – lehelte a számba feszülten. Őt is megértettem, nem lehetett könnyű neki ilyen óvatosan és finoman bánni velem mikor a többi barátnőjével…Na Kristen  ezt most hagyd abba! Jó-jó… koncentrálj a fájdalomra…szóval a fájdalom… a fájdalom tényleg kezdett csökkeni.  Meglepve tapasztaltam mennyire hamar múlik a feszítés érzése, míg már csak kellemetlenség marad… Alig pár lökés volt csupán és teljesen hozzászoktam. Sőt. Tökéletesen rendben voltam.
-            Még mindig fáj? – kérdezte Rob erőlködve, én meg csak csodálkoztam, mint aki egy új világba csöppen, ahol minden mozdulat egy pici adag a gyönyörből.  Feleszméltem, Ő a válaszomat várta, ráadásul mozdulatlanul.
-            Nem! – vágtam rá boldogan. – Most már… jó. Csak ne hagyd abba! – kérleltem, mert sokkal többet akartam ebből a jóból! Akkor végre újra megmozdította a csípőjét, és attól, amit tapasztaltam szinte ordítani akartam, de hál isten csak egy apró sikoly lett belőle. Az élvezet folyamatos volt, minden egyes mozdulattal közelebb kerültem valamihez, még nem tudtam mihez, de azt sejteni mertem, hogy csodás lesz. Úgy kapaszkodtam Robba mint egy pióca, körül öleltem a kezemmel, a lábammal, ott csókoltam ahol értem. Egy ideig csak nyögéseink, és zihálásunk törte meg a zene dallamát, aztán Rob abbahagyva, nyakam csókolgatását - a fejem mellett a könyökére támaszkodva – engem kezdett szemlélni. Furcsa volt, és szinte vártam mikor pirulok el, de igazából nem szégyelltem semmit. Minden miatta volt. Mindent Ő váltott ki belőlem. 
-            Jó? – kérdezte bizonytalan mosollyal az arcán. Nem válaszoltam, előtte ismét szájára vetettem magam, mint a jó gyerekek.
-            Ez fantasztikus – válaszoltam érzelmektől túlfűtve.  Boldog voltam - 17 év után - ,ezt a soha nem gyakorlott érzést, ismerősként üdvözöltem, mintha mindig is velem lett volna. Magamban felnevettem, az hogy a szentimentalista hozzáállásom vagy a hirtelen érzett boldogságom miatt volt, nem tudom. Mindenesetre nem hittem, hogy jobb lehet ennél. Tévedtem.
A hasam tájékán hirtelen újra feltámadt a feszítő érzés, de ez teljesen más volt. Nem fájt, sőt jól esett… egy ideig. Aztán már úgy voltam vele, hogy mindjárt bepisilek, ha nem hagyja abba, de még mielőtt szóltam volna olyan hirtelen múlt el mint ahogy jött. Nem értettem a saját testemet, de nem is foglalkoztam vele, mert hamarosan egy olyan lavina indult útjára, amiről nem hittem, hogy valaha is találkozhatok vele. Pedig épp most készült letarolni.
Egyre nőtt bennem a megfogalmazhatatlan, míg már csak nyöszörögni bírtam. Átfutott az agyamon, hogy ha most abbahagyja, talán meghalok. Szerencsé(m)re Rob nem tervezett leállást, én meg lassacskán még a zenét is átharsogtam. 
-            Érzed igaz? – lehelte a fülembe, picit belém harapva. Ezek szerint minden a lehető legjobban alakul. Nálam biztos. Főleg hogy mindjárt felgyulladok, de lehet, hogy előbb robbanok szét.
-            Igen! – nyögtem elégedetten, egyszerre válaszolva neki, és kifejezve az élvezetemet. Ha ez tudom már sokkal előbb bemásztam volna Rob ágyába.
-            Csodálatos – lehet, hogy csak képzeltem a hangját, biztosra nem vehettem már semmit, annyira kész voltam. Végem volt. A színek a hangok, az érzések összegfolytak. Mintha mindenhol egyszerre érintett, csókolt volna, ráadásul a lüktetést a lábaim között is Ő uralta. – Kristen - a nevemet hallottam újra és újra. – Gyere velem! – súgta a bársonyos hang, és én vele mentem.
Váratlanul csapott le rám, az új mindent elsöprő kéj érzése, hihetetlen energiát belém töltve, ami ott pulzált a testemben megállíthatatlanul, miközben Rob nevét kiáltottam tehetetlenül vergődve saját gyönyörömben. Ott volt velem Ő is. Egymást ölelve merültünk el az extázisban.

Leírhatatlanul tökéletes volt.


szeretem a kommenteket!!!!^^