37. az első pár sor kb. x)

végre újra Itthon :]

égek mint a rejsztág de az utóbbi x hétben nemhogy olvasni, de még írni sem volt időm. 

Sose menjetek egyetemre! 

Iszonyatosan röstellem de vagy 100 felé volt az agyam eddig. 

Most felraktam egy új házigyártmány fejlécet, meg egy kis "téliesítést" de ez hamarosan lekerül,
amint megérkezik a rendes fejlécem. Addig ez van sorry :D 

Jöjjön egy részletnek csúfolt valami... többre nem futotta a mai nap. 

Elnéééézééésést! 

B.

A szörnyű testnevelés óra után, szinte elröpült a nap. Hirtelen a kocsiban találtam magam, és Rob már a kocsit indította. Ma egy potya utas sem csatlakozott hozzánk, ezért nyugodtan foghattam „párom” kezét egészen hazáig. Otthon viszont kellemetlen meglepetésként ért, Xaxi jelenléte. Mióta ideköltözött hozzánk olyan volt akár egy szellem. Nem sokszor láttuk, néha felbukkant, de akkor sem szólt hozzánk – valószínűleg még mindig a drogjai miatt haragudott. – nagyon eltávolodtunk egymástól, és ez nagyon fájt, bár próbáltam nem kimutatni.

-           Szia! – köszöntem rá. Felnézett, de tekintetében unalom játszott, nem is törődött velem olyan sokáig. Felfogta a tányérját, rajta egy szendviccsel és elvonult… volna, de Rob megállította.

-          Az unokatestvéred köszönt, illene őt üdvözölnöd, nem gondolod Xavier? – lépett közelebb felé, de kezemet a karjára csúsztattam a megállítása céljából, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán. Féltem mi lesz itt még, de meglepett Xavi következő cselekedete. Visszafordult és egyenesen a szemembe nézett.

-          Szia Kristen. – köszönt hidegen, aztán elindult a szobájába.  A gyomrom szinte összerándult, mikor vált a kapcsolatunk ennyire rosszá? Szorongva bámultam a földet, a pityergés határán állva. Pozitív gondolatokkal tartottam magamban a könnyeket, mert ha azok egyszer jönnek, akkor nem állnak el egy darabig.

-          Ne törődj vele! – suttogta Rob a hajamba miközben karjait körém fonva átölelte, erőt vesztett testemet. Összeszorítottam a fogaimat, mert már tényleg, csak pillanatok választottak el a bőgéstől. Nem akartam ennyire gyengének tűnni, pedig nagyon fájt Xavier viselkedése. Örök életünkben volt köztünk egy kötelék, amit – naiv módon- azt hittem, semmi, és senki nem fog tudni szétszakítani. Persze néha azért összeszólalkoztunk, de ez elkerülhetetlen, ha az ember sokáig van összezárva a másikkal. A közös vakációk alkalmával, szinte a nap 24 órájában együtt hülyültünk. Így hárman. Most meg tessék! Még csak hozzám sem akar szólni, és ez rohadtul bántott. A könnyeim észrevétlenül törtek utat, míg már, rázkódtam Rob ölelésében, a zokogástól.
- Ez egy marha. De majd én észhez térítem. – morogta vészjóslóan a hajamba egyetlen támaszom.

-          Ne! Ne csinálj semmit! Kérlek!

-          De most már tényleg elegem van belőle. Ráadásul neked is fájdalmat okoz, az pedig nem megbocsátható bűn az én szememben. –elmosolyodtam a kijelentésén. Tudtam, hogy tényleg képes lenne „elbeszélgetni” Xavival, ha arra kerül a sor.

-          Inkább gyere! – húztam ki a kertbe, még mielőtt komolyan eljátszana Xavier fojtogatásának gondolatával. – Ejtőzzünk egy kicsit.

-          Veled bármit.  – vigyorgott kajánul, amin én csak a fejemet ráztam.

tudom...tudom....qrva kevés XD ehhez nem is várok el hatalmas kommenteket.csak jeleztem vele: még élek!!!