42.

Szép jó napot mindenkinek! :] 

Először is szeretném kifejezni az örömömet az előző fejezet kommentjei miatt! Le voltam döbbenve, hogy ilyet is tudtok! (ne vegyétek sértésnek x) Ezekből a véleményekből számomra nagyon sok minden kiderült, sőt, volt ami ötletet is adott.
Nagyon szépen köszönöm őket! Ti vagytok a legjobbak! :]

Most térjünk rá a mostani fejezetre. Előre leszögezem, nem áll szándékomban kivívnom az ellenszenveteket... Nekem???Sohaaaaa. :D egyszerűen, most ez jön! 

Azért nagyon remélem hogy ehhez is kapok kommenteket. 

Őszintén: nagyon csalódnék ha nem lenne, csak pár ember, aki véleményezze. 

Mert ezt is Nektek írtam! 

tsók

B.

Sandy

Ledöbbenve figyeltem az események alakulását. A szemem előtt bontakozott ki az, amit sosem kívántam volna Nekik. Rob és Kris nem ezt érdemelnék, én még sem tettem semmit, hogy megállítsam Xaviert. Így most számolnom kell a következményekkel, hogy az egyik legjobb barátnőm talán gyűlölni fog, amiért az unokatestvérét választottam helyette. No, nem mintha lett volna választásom. Xavi úgy ráncigált el onnan, mint egy dühödt vadállat. Csak percekkel később álltunk meg - a stadion bezárt kapui mellett. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak az állát simogatta fájdalmas ábrázattal.

-       Te tudtál erről? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam, mi lenne a helyes válasz, így kiböktem az igazat.

-       Igen.

-       És ha szabad tudnom miért nem említetted nekem?

-       Mert semmi közöd hozzá, és nekem sincs. Az Ő dolguk.  – mutattam rá az egyértelműre, de erre csak még idegesebb lett.

-       Hogyne Persze! Csináljunk, csak úgy mintha nem tudnánk semmit, miközben azok ketten vígan hemperegnek egymással.

-       És ez miért zavar téged ennyire? – rivalltam rá dühösen. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az oka, a viselkedésének. Miért érdekli, ennyire mit csinálnak Kristenék? Én képes voltam túllépni a döbbeneten, és úgy tekinteni rájuk, mint párra, nem, mint testvére. Tulajdonképpen nem is testvérek. Szóval egy szavunk sem lehetett. Xavinak mégis volt.

-       Mert mégiscsak együtt élnek, mint a testvérek! Ha nem is vértestvérek, de az isten szerelmére! Évekig éltek egymás mellett, mint fivér és nővér… évekig! Erre most hirtelen csókolóznak, ölelkeznek, ki tudja, még mit csinálnak… minden olyat, amit nem lenne helyes. Egyáltalán mióta tart ez az egész? – fakadt ki, miközben előhalászott egy cigit a zsebéből.

-       Nem olyan rég óta. Pár hete. – motyogtam halkan.

-       És mégis ki kezdte? Hogy történt? Már le is feküdtek? ...

-       Nézd! – nálam, itt telt be a pohár. – Nem akarlak és nem is foglak téged informálni erről. Egyszerűen csak nem a mi dolgunk. Hadd éljék az életüket, úgy ahogy ők szeretnék. Te se foglalkozz vele. És főleg: Ne te döntsd el számukra mi a helyes és a helytelen! – nem szoktam ennyire kiakadni, de most már egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni, ahogy ez a  - megjegyzem baromi jóképű - fajankó a legjobb barátaimat pocskondiázza.

Azt hiszem a kifakadásom eredménnyel járt, mivel Xavi vagy három percig kussolt, és szívta a cigijét. Mire végzett, már lenyugodtam annyira, hogy én is elszívhassak egy cigit, anélkül hogy kiejteném a kezemből.

-            Belátom, valamilyen szinten igazad van. – sóhajtott mellettem Mr.idegbeteg. Ellökte magát a faltól – aminek eddig neki támaszkodott- és felém igyekezet. – De ha már nem lehetek dühös az unokatestvéreimre, muszáj lesz valami más elfoglaltság után néznem. Nem gondolod?  - nem értettem hová akar kilyukadni, ezért ártatlanul helyeseltem neki. A következő lépésével elérte, hogy már csak fél méter legyen köztünk. Értetlenül bámultam rá, mire az ajkai elégedett vigyorba húzódtak.

-            Most meg mit vigyorogsz? – kérdeztem hidegen. Tuti hogy tervez valamit a kis sunyi.

-            Semmit. Csak épp a figyelem elterelést gyakorolom.

-            És ennek az a legjobb módja, ha engem vizslatsz egész este? – a hangom elég flegma volt hozzá, hogy egy normális pasi felfogja: húzz odébb! Kár hogy Xavi besorolása elmaradt a normálistól. Ahelyett hogy hátrébb ment volna, még közelebb jött. Lehelete az arcomat égette. az oly rég tapasztalt csomó a hasam tájékán régi ismerősként üdvözölt.

-            Oh… én nem csak vizslatni akarlak… - suttogta az arcomtól alig pár centire, ami el is tűnt közülünk a következő pillanatban, mikor ajkait az enyémre nyomta. Őszintén megmondom nem jöttem rá, melyik érzés volt bennem az erősebb, a felháborodás vagy az elragadtatottság.  Először, az előbbi kerekedett felül, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól ezt a majmot. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Egyik kezével a hátamat húzta magához, míg a másik a tarkómat szorítva akadályozta szabadulásomat. Egy ideig próbálkoztam. Tényleg próbálkoztam elhúzódni! Mikor ez nem sikerült átmentem érdektelenbe, és csak álltam ott akár egy kőszobor. De ez a taktika is megbukott. Képtelen voltam nem érezni, ahogy puha nyelvével simogatja – szorosan összepréselt – ajkaimat, ujjai a hajamba túrnak, tenyere a fenekemre simul. Most komolyan! Melyik nő lenne képes ellenállni, ha ilyen ingereket kap? Ráadásul Xavier nem volt az a feladós fajta, addig csókolgatott, amíg fel nem adtam az ellenkezést, és karjaimat nyaka köré nem fontam. Ajkaim megnyíltak előtte, amit Ő ki is használt, és rögtön megérezhettem nyelvét, az enyémhez simulni. Akaratlanul is összehasonlítottam ezt a csókot, Jacksonéval. Annyira más volt így, annyira édes és finom. Ezt a kört Xavi nyerte, ebben biztos voltam. Egészen addig csókolt, míg ki nem fogytunk a szuszból, de még akkor sem hagyta abba, helyette inkább áttért a nyakamra, míg én ledöbbenten pihegtem. A szemem még mindig csukva volt, - és épp újraindítottam magamat - mialatt Xavi a nyakamnál járva megszólalt:

-            Nem is tudod… mióta várok már erre. - mormolta halkan. Elmosolyodtam. Mielőtt valami frappánsat válaszolhattam volna, ajkai újra az enyémeket kutatták, mohón és fáradhatatlanul. Azt hiszem ez az este már így fog eltelni, de én ezt egyáltalán nem bánom.

Kellan

Megőrülök ezért a csajért. Hát nem elég egyértelmű? Minden porcikám oda van érte, Ő meg direkt húzza az agyamat. A beszólásai, amik rámutattak a barátnőpótlékom agyi szintjére, tényleg felhúztak. Hogy jön Ő ahhoz, hogy ócsárolja a csajt, akit magammal hozok? Ha egyszer nem akar tőlem semmit, akkor mit szól bele?  Valahol szerettem volna azt hinni, hogy ez csak féltékenység, de nem akartam megint naivan gondolkodni, mert csak jobban fájni az igazság. Lil elég sokszor elküldött már a francba, most miért ne tenné? A legutóbbi kis Samueles akciója után végleg letettem róla, nem akartam vele foglalkozni, nem akartam, hogy érdekeljen, de ma már nem tudtam megállni. Vonzott akár a mágnes.
Amint leültem a helyemre, már tudtam: Elvesztem.
Mellém telepedett, ennek hála, rögtön megéreztem mámorító illatát. Szemeim falták a látványát. Szűk ruhába bújtatott vékony testét, sötéten leomló hosszú haját, hibátlan bőrét, fekete sminkel kihúzott csillogó szemeit, végül kívánatos ajkait. Oké Kellan, most szedd össze magad, koncentrálj! Tekintetem nem bírtam levenni róla, áthatóan figyeltem homályba burkolt alakját.

Eleinte zavarban volt, ez tisztán látszott minden mozdulatából. Aztán szép lassan beszélgetni kezdtünk, - az dühöm már sehol nem volt, a barátnőnek csúfolt csajjal együtt szívódott fel. – majd flörtölni. Az alkohol megtette a hatását, mert hirtelen fájdalmas terepre értünk.

-            Sajnálom a múltkorit. – belekortyolt a sörébe, mielőtt még lehajtotta volna a fejét, láttam, ahogy arca megvonaglik. Rögtön tudtam mire gondol.

-            Én is… - mélyet sóhajtottam. Azt hiszem eljött az ideje az őszinteségnek. – Nem értettem miért csináltad.

-            Igazából, nem csak pia volt bennem aznap este… - ez a kijelentése teljesen letaglózott. – de nyugi az volt az első és utolsó alkalom, ezerszer megbántam, hogy hagytam magam rábeszélni, főleg mert olyan dolgokat csináltam a hatására…

-            Már előtte sem voltál velem túl szívélyes, szóval ez már csak hab volt a tortán. – próbáltam egy vállrándítással elintézni a dolgot, de nem voltam valami nagyon hiteles.

-            Tudom… hogy bántottalak. – felém fordult, tekintete a szomorúnál is szomorúbb volt. A szívem nagyot dobbant. – De én ilyen vagyok. Így védekezem, ezzel a magatartással leplezem magam, hogy senki ne bánthasson.  Elég gyerekes.

-            Azt hiszem ezt már valahol mélyen sejtettem.

-            Sajnálom, hogy nem voltam képes közel engedni téged… de féltem. És még most is félek. – végre eljött a pillanat, amire vártam, mindennél jobban.

-            Én, sosem bántanálak. – ebben teljesen biztos voltam.

-            Ezt nem tudhatod. Te is csak pasi vagy. Ráadásul lacross sztár, mindenki imád, és a csajok oda vannak érted… – ujjaival idegesen dobolt a szék karfáján.

-            Ha hagynád, hogy közeledjek… - kezembe fogtam az Ő kezét, mire végre rám nézett. – rájöhetnél, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Engem nem érdekel, hogy mindenki imád, ha az-az egy ember, akivel szeretnék lenni, kutyába se vesz. – ezt is teljesen őszintén mondtam, minden szavam igaz volt. Tekintetemmel szintén próbáltam alá támasztani kijelentésemet. Reméltem, végre elhiszi nekem, hogy komolyan érdekelődőm iránta.

Egyik kezemet összekulcsoltam az övével – ami mellesleg felvillanyozó érzés volt. – másikkal eltűrtem egyet, sötét hajtincsei közül.  Az arcán furcsa kifejezés játszott, egyszerre volt zavarodott és boldog.

-            És mivan a barátnőddel? – kérdezte fanyarul. Látszott, hogy nem örül, amiért fel kellett tennie ezt a kérdést.

-            Oh… Ő csak azért volt, hogy felhúzzalak. El akartam tőled távolodni… bevallom, meg akartalak utálni, de nem jött össze, így „beszereztem” őt.  És bejött.  – arcát simogató kezem, egy merész lépéssel a szíve fölé csúsztattam. A szemei csillogtak, arca most feszült várakozásról árulkodott. Nem mondom, minden vágyam volt, végre úgy igazán, istenesen megcsókolni, de még nem lehetett. Még várnom kellett. Kínozni akartam egy kicsit. Azok után, amit én kaptam, Őt sem kímélhetem.
Még közelebb hajoltam hozzá, ezzel magam alatt vágva a fát.  Ajkai szétnyíltak - amit megbabonázva figyeltem – és megszólalt. Nem törődőmnek akart látszani, de hangja remegése elárulta, ezért nem hittem fennköltségének. Ez már csak egy gyenge próbálkozás volt részéről.

-            Honnan tudod, hogy bejött?   - kérdezte, amitől elvigyorodtam. A kezem alatt verő szíve, veszett tempóba kapcsolt.

-            Oh, épp most támasztod alá… mennyire bejött. – elbűvölve figyeltem a szívverését, amíg lehetett. A hátralévő időben csak egymást néztük, némán. Ha Lil megtudta volna, hogy az én szívem milyen gyorsan ver, biztos visszavág, de így csak mosolyogva figyelte, ahogy hüvelykujjammal, kézfeje puha bőrét simogatom.

A koncert után, kedvem lett volna megint kézen fogni, de inkább hagytam hadd ülepedjenek le a történtnek, nem kell olyan gyorsan haladni. Most hogy – valamennyire – biztos voltam „magunkban” ráértem.  Épp a meccsünk egyik érdekesebb momentumát ecseteltem Lilnek, mikor meghallottam a hangokat. Azonnal megfordultam, és mit látnak szemeim? Rob Xavit püföli. Gondoltam jobb lesz közbeavatkozni, mielőtt agyonverné, ezért lefogtam ideges barátomat.  Mint utóbb kiderült, Xavier rájött mindenre, és kiverte a hisztit. Bárcsak ráengedhettem volna Robot, sőt még én is beszálltam volna – azok után amit Lil mesélt legszívesebben… - de ez a kis görény elhúzott még mielőtt elintézhettem volna. Robra néztem, rögtön észrevettem, hogy nem lesz kellemes, ami most jön majd, ezért jobbnak láttam mihamarabb eltűnni. Lilt, csak nagy nehezen sikerült elrángatnom onnan.

-  Mégis mi volt ez az előbb? Miért nem mondod el?! – kérdezte már vagy ötödszörre, miközben a kocsi felhúztam.

-  Mert nem tehetem. Ezt Krissel kell megbeszélned… majd… Nem most! Most, ne agyalj ezen!

-  Hogy kérheted, hogy ne agyaljak ezen amikor…- a mondat többi része elveszett az éterben. Időközben odaértünk a kocsihoz. Eddig nem tudtam miért jöttünk vissza, de most egyből rájöttem, amikor Lil levette a dzsekijét, majd –behajolva a kocsiba – az igencsak kivágott topját is lehámozta magáról. Ettől teljesen elnémultam. Egy pillanatig ott állt előttem egy száll melltartóban. Gondoltam rá hogy elfordulok, mielőtt meglátja, hogy bámulom és teljesen kiakad, de a kísértés erősebb volt. Néztem, ahogy hófehér bőrére rávetül a holdfény, és szinte ragyog; ahogy a hátán megmozdulnak az izmok, amikor a másik pólóért nyúlt.
 Azt hiszem, lemondok a szívatásos tervemről.(vagy legalábbis későbbre halasztom)

Nagyot nyelve figyeltem, mikor - áthúzva a fején- felvette az új ruhát. Aztán felém fordult. Egyik szemöldökét felvonta, ajkai gonoszkodó mosolyra húzódtak. Megvilágosodtam.

-            Ezt direkt csináltad! – nyögtem rekedten, miközben újra végignéztem rajta. Az előbbi kivágott, lányosabb felső helyett, most egy fekete topp volt rajta, ami szintén elég jó rálátást adott idomaira. A nyálam szinte csorgott, de nagy nehezen visszaemeltem a tekintetem Rá.

-            Mit is? – hajolt hozzám közelebb, a hangja majdhogynem ártatlanul csengett.

-            Azt hiszem, ezzel felébresztetted, az alvó oroszlánt. – leheltem a fülébe, a következő pillanatban már úgy csókoltam, mint aki eszét vesztette. Ezen nem csodálkoztam, hiszen a legutóbbi alkalom mikor is volt? Már vagy ezer éve. Akkor másnap elhajtott, amit most nem szándékozom hagyni.
Két tenyeremet végigsimítottam az oldalán, aztán a fenekébe markoltam, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz. Nem tehettem róla, de máris begerjedtem tőle, amit Ő egy elégedett sóhajjal nyugtázott csókunk közben. Akár egy kiscica úgy dorombolt, miközben kezei mellkasomon kalandoztak. El sem akartam hinni, hogy ez most tényleg megtörténik. Végre elértem, amire vágytam. Itt van a karjaimban, és nem fogom egyhamar elengedni.
Elvetettem a bárba menetel ötletét, helyette fogtam magam és beültem a kocsiba Vele, csókunkat egy perce sem szakítva meg. Becsuktam magunk mögött az ajtót, majd hátamat az üvegnek vetve húztam magamra. Lilnek sikerült ráülnie a „lényegre”,de persze még ide oda mocorgott is rajtam pár sort, csak hogy a végletekig ingereljen.

-            Állj le cica! Mielőtt még leteperlek itt helyben. – nem vicceltem, tényleg közel voltam ahhoz, hogy sutba dobva elveimet rávessem magam.

-            Oh… hát azt egyikünk sem szeretné. Igaz? – mormolta a fülembe, amitől még kevesebb hely maradt a nadrágomban. Ez a csaj egyik percről a másikra változott át, „ártatlan” kislányból, kívánatos démonná. De ha hergelni akar, hát viselje a következményeket!

-            Én előre szóltam. – lihegtem két csók között, kezeim már a nadrágja gombját kutatták. Egy pillanatra, mintha megszeppent volna, de én képtelen voltam a leállásra. Nem akartam ajtóstól rontani a házba, most mégis sikerült.

Megérezvén a nedvességét, teljesen elbódultam, és egyik ujjamat máris belévezettem. Lil felsikoltott, fogaival finoman harapta nyakam érzékeny bőrét. Ahogy forrósága őrjítően szűken tapadt az ujjamra, hirtelen belém nyilallt a felismerés…

Ann

Nem tudom hol maradtak már a többiek, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Gondoltam, majd később kimegyek, és egyenként felhívogatom őket, de most túl jól éreztem magam hozzá. Ittam, táncoltam, pörögtem, mint akit nem lehet lelőni. Nikki és Paul épp azon voltak, hogy egymást túlvedeljék, míg mi Cammel összesimulva táncoltunk.

-            Nem bírok betelni veled baby! – mosolygott rám Cam és végigsimított az arcomon.

-            Már bánom, hogy nem előbb kaptalak el! – húztam magamhoz a fejét egy csókra, de még mielőtt elértem volna, kitért előlem.

-            Hékás! Én kaptalak el! Végtére is én vagyok a férfi!

Felnevettem ezen a képtelen érvelésen.

-            Drágám! Attól még hogy te vagy a férfi még én voltam az, aki megszereztelek magamnak. Megmutassam, pontosan mivel is hálóztalak be? – kérdeztem önelégülten, hiszen nyilvánvaló vágya ott feszült szorosan nekem nyomódva.

-            Nehogy azt hidd, hogy csak ezért. Remélem, nem hiszed, hogy csak a szex miatt vagyunk együtt. – hangjában mintha egy kis csalódottság lett volna. Már elszégyelltem magam, amiért ezzel hozakodtam elő.

-            Nyugi csak vicceltem, bár tény hogy a szex valami fantasztikus veled. De tudod, hogy nem ez számít.  – két kezem közé fogva arcát néztem rá. – Be is bizonyíthatom.

-            És mégis hogyan? – még mindig kicsit durcás volt, de a tervem már készen állt a kivitelezésre.

-            Nem fekszünk le, mondjuk. – gondolkozni kezdtem. Azért nekem is vannak korlátaim. – egy hétig? – kaptam egy megdöbbent fejet válaszul, Cam mintha lefagyott volna. – Na, azért ennyit fél lábon is kibírunk. Különben is! Te akartad! Ezzel bebizonyítom, hogy nem csak az a testrészed érdekel. – hogy még jobban kihangsúlyozzam, amire utalni szeretnék, finoman megszorítottam nadrágja dudorát. 

-            De ugye, ez a megtartóztatás csak holnaptól él?

-            Hát persze! Nem őrültem meg! – nevettem felszabadultan, közben agyamban már az elkövetkezendő órák képei szálingóztak. – De előtte nem megyünk el sétálni egyet? Láttam egy Mekit a környéken, és éhes vagyok.

-            Te mindig ilyenkor vagy éhes! – tromfolt le, de már elindultunk a cuccainkért.

-            Nem is igaz! És különben is, állítólag szeretsz! Ha 600 kiló leszek, akkor is fogsz?  - elővette a legédesebb Cam vigyorát, úgy felelt.

-            Ami azt illeti... Nálam a limit 599. sajnálom baby.

-            Te piszok! – istenem, miért nem tudok haragudni rá soha?

Miután elbúcsúztunk Nikkiéktől, gyalog indultunk neki a városnak, ami még ilyen későn sem aludt. Nyüzsgött az élet, ahogy az lenni szokott, egy part menti turistacsalogató városkában.  Minden üzletből más zene hangjai szűrődtek ki, minden sarkon más étel illatát éreztük. Kézen fogva andalogtunk a kellemes időben, néha egy-egy csókot váltva, beszélgettünk filmekről, suliról, kocsikról, zenéről. Úgy éreztem teljes az életem. Végre minden képkocka a helyére került, minden elrendeződött, és a lehető legjobban alakult. Cammel megvolt az a szikra, ami az eddigi kapcsolataimból hiányzott, megvolt a bizsergés és a lángolás is. Ráadásul úgy tűnt a barátaim is megtalálták a hozzájuk illőt. Bár Kristen pasijáról nem tudtam sokat, mégis biztosra vettem, hogy szereti, ez látszott rajta, hisz majd kicsattant a boldogságtól. És aki Kristent boldoggá teszi, az nekem egyből szimpatikus, bárki legyen is.

Még miss. duli-fuli is becserkészte Kellant, ma este. Már alig vártam, hogy holnap kihúzzam belőle a történteket. Úristen ezt is megértük. Lil ahogy, a pasiával való élményekről dumál.

-            Bárcsak sosem lenne vége ennek a napnak!  - motyogtam Cam nyakába, majd ugrándozva körültáncoltam akár egy hiperaktív kiskutya. Nem lehetett lelőni.

-            Hát még egy ideig biztos nem lesz vége. – Cam szája széle mosolyra húzódott, ahogy rám nézett. – Mit szólsz a tervemhez? Eszünk egy jót, visszafelé veszünk egy kis fagyit, amit a szállodában fogyasztunk el… egymásról… - a szívem a torkomban dobogott. Amikor ilyen hangsúllyal beszélt, legszívesebben kihagytam volna mindent, és abban a percben másztam volna rá, egy bokor mögött. Mindig tudta mivel indítson be, persze mindketten ugyanarra vágytunk, így ez nem volt nehéz.
Nyugodtságot erőltetve magamra, magadóan bólintottam, mire ő betessékelt a kajálda ajtaján. Semmi kétség, teljesen összeilletünk.

41.

Csak nem tudott kifogni rajtam ez a netnélküliség, és nem is várok reggelig hogy feltegyem a drágámat :]

Nem szoktam ilyen kérni - legalábbis mostanában nem gyakori - de szeretném ha leírnátok nekem a véleményeteket. Én nagyon szeretem olvasni őket, a visszajelzésetekből tudom leszűrni a konzekvenciát :D

Kérlek írjatok nekem, kifejtős kommentekre szomjazom! Főleg ezután a rész után... mert most tényleg fontos lenne :] 

Vagytok páran akiket zavar a zene, de ha ezek az egyének egy kicsit is eltudják viselni akkor nyomják be, majd kiderül miért. 

Nem is jártatom az ujjaimat tovább. Rátok bízom a továbbiakat.

B. 

tádáááááááááám:

Another year over, and we're still together
It's not always easy, but I'm here forever...

Azt hiszem lefagytam. A szervezetemnek újraindításra volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán pislogni tudjak – ezzel megszakítva a jó ideje köztünk lévő szemkontaktust.
Rob az első pillanatban csak vigyorgott, mint a vadalma, de aztán végül Ő is megnézte mit, vagyis kit bámulok annyira.

A többiek talán már mind odaértek a kocsihoz, és nem tűnt fel nekik a mi kis „néma filmünk” amiben épp én és Rob játszottuk a főszerepet, míg Xavier statisztált hozzá.

-                Ez meg… Mi a frászt csináltatok? – kérdezte a számomra egyértelműt. Látszott rajta, a meglepődöttséget lassan felváltotta a megbotránkozás. Ettől féltem a legjobban, hogy valaki, aki közel áll hozzánk, így fogja fogadni. Kinyitottam a számat hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, mivel semmi értelmes nem jutott az eszembe. – Ennyire nem baszhattatok be az isten szerelmére, mi a jó élet volt ez? – a kérdése hidegen csattant a kiürült parkoló néma éjszakájában. Tekintetét az enyémbe fúrta, amitől csak még jobban megrémültem, lévén tőlem várja a választ. Rob leemelt a hátáról, és eltakarva engem tett egy lépést előre.

-                Nem az Ő hibája….

-                Milyen aranyos, ahogy véded, de felesleges. Hiszen ki vagyok én hozzátok képest, hogy elítéljelek titeket?

-                Ne csináld már ezt! – szóltam közbe, és – figyelmen kívül hagyva nem tetszését – kiléptem Rob háta mögül. – Különben is, igazad van! Nem ítélhetsz el minket! Ez a mi életünk, semmi közöd hozzá! – taktikát váltottam, hátha így eltüntethetem magamból a szúró tüskéket, melyekkel a felháborodása és idegenkedése szúrt belém. Vonallá préseltem a számat, és próbáltam a szememet is megkeményíteni, nehogy hideg pillantása könnyeket csikarjon ki belőlem.

-                Tényleg, semmi közöm hozzá. De hadd kérdezzem meg, ez az első alkalom? vagy már régóta folytatjátok ezt a – cinikus hangja egy pillanatra elnémult – viszonyt?...

Hideg futott végig a testemen, és legszívesebben elfutottam volna. Rob megszorította a kezemet, éreztem, ahogy egy pillanatra ő is megremeg, a metsző gúnnyal kimondott szó hallatán.

Egyikünk sem szólalt meg, ezért a választ is megadta saját kérdésére.

-                Úgy, szóval régóta tart?... nevetséges… - felnevetett, de hangjában semmi vidámság nem volt.  – és ha megtudhatom ki volt még benne ebben a színjátékban? Mindenki tudott róla, csak én nem?  Kit sikerült még megvezetni?  - hangja érdeklődő volt, de nagyon jól tudtam hogy ez csak álca, amivel a dühét, megnemértését, és talán, viszolyát palástolta - Nem gondoljátok, hogy egy kissé álszent dolog tettetni a testvérpárt, mikor ti tulajdonképpen már…Kristen kérlek világosíts fel… - rám nézett, szemei most már üresek voltak – te most akkor Rob szeretője vagy? – kajánul elmosolyodott, és éreztem, ahogy testvérem szorítása erősödik a kezem körül.

-                Ne csináld Rob! – hirtelen már nem ő fogott engem, hanem én Őt, mielőtt még valami olyat tenne amit 1000%, hogy megbán.

-                De, csináld csak Rob! Hát nem véded meg a kis barátnődet? –kérdezte csúfondárosan.

-                Most már elég legyen Xavier! – sikoltottam kétségbeesetten, de Robot már nem tudtam megállítani. Előre lendült, amitől én hátra tántorodtam, egy autó mentett meg a seggre eséstől. Sajnos, így nagyon jól láttam, ahogy testvérem, egy jól irányzott bal horoggal ajándékozza meg unokatestvérét.

Xavi nekiesett az egyik közelben parkoló kocsinak, Rob meg ment volna utána tovább ütni, de hál istennek Kellan közbe lépett.

-                Haver, állj le! – fogta le erősen, mielőtt még újra nekimehetett volna a másik idiótának. Aggódtam, nehogy szétverjék egymást, de úgy tűnt Robot biztos kezek tartják, míg Xavier csak az állát simogatta fájdalmas kifejezéssel arcán. Agyam egy apró szegmense, már most a következményeken gondolkozott. Hogy a picsába lehettem ilyen felelőtlen? Hogy engedhettem meg magamnak egy ekkora szarvas hibát? Ez nem is szarvas ez már elefánt. Csak azért mert nem bírtam a véremmel, hamarosan, mindenki megtudja mit tettünk Robbal. Ami ugyan nem „nagy ügy” – legalábbis – a számunkra, de az emberek beszélnek, és ha anyáék is megtudják…. te jó isten. Te jó isten! Anyáék… már most elszorult a torkom a jelenetre, amikor a szüleink ezt megtudják. Rob indulhat a nyugati partra, én meg a keletire.  A picsába Kristen! Miért nem tudtál nyugton maradni?!

DE! Talán Xaviban maradt még annyi jó érzés, - még a veszekedésünk után is – hogy nem márt be minket mindenki előtt. Ijedten néztem körbe, ki volt még szem és fül tanúja, a mi kis összejövetelünknek. Lilt láttam meg először, aki a parkoló szélénél állt, és zavarodottan szemlélte a történéseket. Az aszfalt másik végénél Sandyt pillantottam meg, ö már korántsem volt annyira zavarodott. A tekintete inkább volt bocsánatkérő és szégyenkező. Most vagy soha!

-                Xavi… ha még mindig az a Xavier vagy, akit annyira imádok, a barátom, az unokatestvérem, a támaszom, akkor kérlek téged, ne leplez le minket. – hangom könyörgő volt. Nem is könyörgő, esdeklő.

-                Ne izgulj, nem foglak beköpni titeket. Egyelőre! – vágta hozzám a szavakat érzéketlenül, aztán elindult Sandy felé. Barátnőm már felénk tartott, de Xavi megállította és megával húzta, vissza a stadion felé. Mi hárman ott maradtunk. Az értetlen Kellan, a feldühödött Rob, és én miss. szánalmas hülye ribanc.  Most kezdett el tudatosulni bennem mi is zajlott le, az előbb a szemeim előtt. A testvérem és az unokatestvérem az én balgaságom miatt verték egymás, illetve – csak - Rob Xavit. Amiről azt hittem soha nem fordulhat elő, most megtörtént. Robnak mindig is – érthető okokból – a családja volt a mindene, sosem tett semmit, amivel akár egy picit is veszélyeztette volna ezt a fajta egységet. Erre most! És mindezt miattam... a francnak vagy ilyen marha Kristen!

Hirtelen az összes szitkozódás - amit csak ismertem- sem lett volna elég, hogy csillapítsa haragomat, amit önmagammal szemben éreztem. Önző idióta picsa! Mindig csak Te!Te!Te!.. örülhetsz, most legalább tényleg Te vagy a központban, Te vagy az, aki majd szétzúzza a családot.

Könnyeim alattomban törtek utat maguknak, dühöm és szomorúságom egyértelmű jeleként. Valahogy előhalásztam egy szál cigit, és még arra is volt energiám, hogy meggyújtsam. Lerogytam a hűs betonra, és próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Vajon milyen lenne az életem, ha Rob aznap nem ébreszt fel bennem valamit? ...Valószínűleg ugyanolyan üres és egyszerű, mint azelőtt. De legalább gondtalan lenne… magányában tökéletes.  Egy hideg kar csúszott a vállamra, ezzel felébresztve ködbe borult agyamat.

-                Jól vagy? – kérdezte egy hang a fülem mögött.

-                Fogjuk rá – hazudtam könnyedén, visszanyelve könnyeim egy részét. Bárcsak ne érdekelne annyira a környezetem! Ha leszarnám mit gondolnak a barátaim, és a családom, semmi gond nem lenne. Xavi nyugodtan szétkürtölhetné az egész városban, nem érdekelne. Úristen, mivan, ha tényleg megcsinálja? Azt mondta „egyelőre”, de, azt hogy ez mennyi időt jelent, nem tudtam. A gyomrom görcsberándult, mintha hánynom kellene, ami azt illeti kellett is. Saját magamtól. Minek mentem bele egyáltalán ebbe az egészbe?

 zene

Leráztam magamról Rob kezeit, majd feltápászkodtam. Kellan és – a most már mellette álló – Lil értetlenül bámultak rám, míg Rob tekintete aggodalommal volt teli.

-                Sétálok egyet. – jelentettem ki, elindulva arra, amerre a sétányt sejtettem.

-                Mi elmegyünk a bárba, a többiekhez, majd gyertek. – mondta Kellan halkan, és amennyire én hallottam épp azon volt – figyelmen kívül hagyva, Lil méltatlankodását (a „ Mi a fene folyik itt? Miért nem mondod el Kel?” kérdések csak úgy záporoztak belőle) – hogy ők is elinduljanak.

Ismét csak egy fájó gondolat ütött szöget a fejembe: Még Lilnek sem mondtam el, holott ő volt az, akivel aztán tényleg mindent megbeszélhettem, mert minden marhaságomat tudta tolerálni, még ha néha kicsit nyersen is.

De, neki sem mondtam semmit. Annyira igyekeztem titokban tartani az egészet, hogy nem is foglalkoztam vele, milyen fájdalmas is lesz, ha valaki így reagál majd, mint Xavi. Hisz nem várhattam mindenkitől megértést, viszont ez a „fogadtatás” letaglózott. Ezek után, két választásunk van: vagy még jobban védjük magunkat, vagy befejezzük. A második lehetőség elképzelésére megtört bennem valami…

-                Veled megyek! – nem is vettem észre Robot, csak mikor már mellettem állt.

-                De én nem akarok! – dünnyögtem idegesen, gyorsítva lépteimen. Most egyedül akartam marcangolni magam. Döntéseket kellett hoznom, átgondolni a dolgokat.  

-                Nem kérdeztem, hogy akarod-e! – morogta, és megrántva a kezemet egy a közelben lévő park felé kezdett húzni. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül császkálj és idegbajoskodj! Ez a kettőnk ügye, együtt kell megoldanunk! – belenéztem a szürkéskék szemekbe, mire ismét megjelent előttem a két lehetőség. Az egyik még több hazugsággal, a másik kibaszott nagy fájdalommal járna.

-                Rob, ez így nem mehet tovább. – jelentettem ki remegő hangon mikor már percek óta vonszolt maga után. Ez a mondat megállásra késztette. Lassan szembefordult velem, de a kezemet nem engedte el.

-                Mire gondolsz? – kérdezte halkan, de szerintem, már sejtette.

-                Kettőnkre. – hosszú másodpercek teltek el, míg ez a szó leülepedett köztünk.

-                Mit akarsz csinálni? - hangja rekedt volt, és elkeseredett. A szívem belesajdult, ha az arcára néztem.

-                Nem akarok többet hazudni… és titkolózni a barátaink előtt.

-                Tudod, hogy erről mi a véleményem. – nagyon is jól tudtam. Ő mindig csak engem akart védeni, az emberektől. Erre volt jó ez az egész, hogy megóvjon a „társadalom megvetésétől” , ahogy Ő mondaná.

-                De nem vagyunk édes testvérek! – körülnéztem, a park közepén voltunk. Körülöttünk padok, bokrok és egy szökőkút. Az esti óráknak köszönhetően, csak egy két ember mászkált, ők is messze tőlünk. Egyébként sem érdekelt volna már. Ezt a részét, már sikerült tisztáznom magamban. Inkább vállalom a megbélyegzett hetekkel, talán hónapokkal teli életet vele, mint hogy tovább bujkáljunk. A döntést olyan könnyedén és gyorsan hoztam, mintha csak egy pislogás lenne. Számomra egyértelmű, hogy megtenném, vállalnám ezt az „áldozatot” magunkért. – Gyakorlatilag semmi rosszat nem teszünk! – ezt a mondatot teljes bizonyossággal mondtam ki.

-                Tényleg? Szerinted ezt anya és apa is így gondolja? Vagy a suli többi diákja? A szomszédok? A boltosok? Akik majd mind a szájukra vesznek, és elérik, hogy kikészülj tőlük. – Rob szemei megvillantak a dühtől, az én kezeim reszkettek, ahogy közéjük fogtam feszült arcát.

-                Erős vagyok, megbirkózom velük. Ha neked megy nekem is! – suttogtam a szemébe nézve. Hinni akartam benne, hogy sikerül, és tényleg végig tudom csinálni. Képtelen voltam elfogadni a másik lehetőséget.

-                Oh hát persze! – morgott Rob dacosan, elfordítva a fejét.

-                Rob! Rob figyelj rám! – szóltam rá, én is egyre idegesebben. Nem hiszem, el milyen makacs tud lenni! Miért nem hiszi el, hogy képes vagyok rá?  - Én mindennél jobban, szeretnék veled lenni. – végre újra felém fordult. - …de nem így… -  sóhajtottam elkeseredetten.

-                Kristen.  Ne csináld ezt. – hangja megremegett, majd elhalt. Éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadnak, és ez ellen semmit nem tehettem.

-                Kérlek, gondold meg! Te már nem a testvérem vagy… sose tudnék többet úgy rád nézni – amint ezt kimondtam, rájöttem mennyire igaz. Akárhogy is alakulnak a dolgok, már semmi sem lesz olyan, mint régen. – Te a barátom vagy, és igenis… szeretnék… – elcsuklott a hangom. Kellet pár pillanat, míg folytatni tudtam, az alatt, az idő alatt próbáltam nem a kettes lehetőségre gondolni. A tudatalattim ugyanis, egyre rosszabb verziókat gyártott a végkifejletről, ha nem sikerül Őt meggyőznöm. – szeretnék kézen fogva sétálni a main streeten… szeretnék a suliban, az öledben ülve ebédelni… szeretnélek karácsonykor a fagyöngy alatt megcsókolni… szeretnék a meccseid után odamenni hozzád és barátnőként gratulálni, vagy vigasztalni… szeretném, ha igazán a barátom lennél. Gyűlölöm ezt az egész titkolózás! – lassan már érthetetlenül krákogtam a könnyektől, de azért csak mondtam és mondtam, mindenképpen meg kell győznöm! Csak ezzel a lehetőséggel vagyok hajlandó tovább élni!

-                Kris…

-                Gyűlölöm, hogy azt kell néznem, ahogy a csajok körülötted sündörögnek, és azt várják vajon melyiküket választod, most hogy – sírtam és keservesen nevettem, ahogy a következő szót kimondtam – szingli… lettél. Gyűlölöm, hogy nem mehetek oda hozzád és bújhatok a mellkasodba, amikor csak akarok… hogy nem mutathatom meg… Igenis hozzám tartozol!  Velem vagy, és csak én érdekkelek! Hogy hazudnom kell a barátainknak, és eltitkolnom milyen boldog vagyok veled…
Kérlek, értsd ezt meg!  - az utolsó mondatom szinte már csak egy néma lehelet volt, aztán karjaimat köré fonva fúrtam az arcomat pólójába, ezzel teljesen eláztattam a puha anyagot. Testemet a zokogás rázta, ha akartam se tudtam volna tovább győzködni… de nem is akartam. Muszáj hinnie bennünk! Ha azt érzi, amit én, meg kell értenie!

Kezei egy ideig a hátamat simogatták, amitől talán egy hajszálnyival nyugodtabban vártam válaszát. Nem voltam hajlandó odafigyelni az agyamban lévő hangra, amire egyre csak azt skandálta: „Ennyi volt. Végeztetek. Fogadd el!” 

-                Kristen. – szólalt meg halkan, a hangja üres volt, és élettelen. – Eddig, nem akartam belátni, mekkora fájdalommal jár ez az egész neked. Nem foglalkoztam vele, mert amikor velem voltál, úgy tűnt boldog vagy…

-                Boldog is vagyok! – helyeseltem még szorosabban ölelve Őt.

-                De neked is meg kell értened engem. 

-                Nem értelek Rob! Nem tudlak megérteni. – elhajoltam tőle, hogy lássam az arcát, bár ez meddő próbálkozás volt a könnyek miatt. – Miért nem próbáljuk meg elfogadtatni velük? Csak időre lenne szükségük és megértenék… Azt az időt pedig simán átvészeljük, mit számít néhány pletyka és gyűlölködő tekintet?

-                Te is tudod, hogy nem csak ennyi lenne…

A végkifejlett egyre közelebb ért hozzánk, de én még mindig makacsul ellenálltam neki, pedig ezt a csatát már elbuktam. Utolsó mentsváramhoz fordultam, hátha ez az egész helyzet más miatt van, egy olyan dolog miatt, ami igaz, hogy fájdalmasan marna belém, de el tudnám fogadni.

-                Nem arról van szó, hogy… szégyellsz engem? – homályos látásommal a földet fixíroztam, de így is éreztem, ahogy Rob teste megfeszül kezeim között.

-                Ilyet soha többé ne merészelj mondani! – rivallt rám mérgesen - Én lennék a legboldogabb, ha mindenki láthatná, hogy egy ilyen csodálatosan gyönyörű, páratlanul érdekes, és különleges lány a barátnőm. – egyértelmű volt, szavai őszintesége, kár hogy nem ez volt a végszava. -  Egy másik városban, nem ott ahol a felszínes emberek megvetnek minket. Nem vagyunk vér szerinti testvérek, de az ő szemükben attól még testvérek maradunk, és az ember nem fekszik le a húgával. Sajnálom.

Néma csendbe burkolózva emésztettem a dolgokat, de meglepően hamar felfogtam. Akkor ezzel befejeztük.

-                Szóval ez a válaszod?  - némán bólintott, tekintete könyörgő volt, de bennem már csak a düh és szomorúság maradt. Minden csepp megértés kiveszett belőlem. – Gyáva vagy! – sziszegtem felé megtörten, ellöktem magam tőle. –  És én ezt nem csinálom tovább! – összefacsarodott szívvel nyögtem ki a szavakat.

-                Mit akarsz ezzel mondani? – Rob pillantása hirtelen ijedté vált, kezeivel megragadott és visszahúzott.

-                Azt hogy ennyi volt… végeztünk.  

-                Kristen kérlek… ne akarj szakítani…

-                Szeretlek Rob. – kimondtam, amit azelőtt így még soha. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a fejem szédült, de tudtam, hogy meg kell tennem. Talán majd egyszer belátja, hogy rosszul döntött. Talán egyszer, bevallja magának, fontosabb a kapcsolatunk, mint a körülöttünk élők. Talán. Bár én már nem reménykedtem. – … De nem fogok többé hazudni.

-                Ne csináld ezt! – Rob homlokát az enyémhez nyomta, ziháló lélegzetét az arcomon éreztem. Finom ujjai a hajamba túrtak, és fejemet magához húzta, hogy ajkai az enyémekre tapadhassanak. Visszacsókoltam, úgy, mint aki sohasem akar többé felébredni ebből a pillanatból. Nyelve gyengéden simogatta az enyémet, miközben karjaival képtelenül közel vont testéhez. Éreztem szívét dübörögni a mellkasában. Belém mart a felismerés: megéri mindezt eldobni?

Rob, épphogy egy hajszálnyit elhúzódott, mindketten mohón nyeltük az éltető oxigént.

-                Ne tedd ezt velem! Ne adj nekem ultimátumot, kérlek! Veled akarok lenni! Tudod mennyire! Tudod, hogy mennyire… de képtelen vagyok. Kristen… – arca elgyötört grimaszba torzult, nem akartam ezt látni, ezért végleg eltoltam magam tőle, és hátráltam egy lépést.

-                Sajnálom.  – mondtam utoljára, aztán elfordultam, és elindultam. Nem tudtam hova megyek, nem volt egy barátom sem, akinek elmondhattam, vagy akire most támaszkodhattam volna.

Egyedül voltam.

Újra.

Üresen.                                            

If you don't believe me

Just look into my eyes

'cause the heart never lies...