43.

Szóval fél egy van, nekem meg négy óra múlva kelnem kell. Nem is vacakolok sokat a szöveggel. Az az egy-két ember aki olyan "aranyosan" kifejtette a véleményét, most örülhet, mert itt van amire vártak. A többi olvasómnak -akiknek tetszett az előző fejezet - pedig köszönöm hogy kommentelnek, és elfogadják a történet alakulását így ahogy van, és úgymond nem fojtják el a kreatív vénámat :] Mivel már az elejétől kezdve nem csak RS szál van. Sosem mondtam hogy csak róluk szól ez az egész.  Úgy gondoltam ettől lesz más az én történetem, és ezt folytatni is fogom, akinek nem tetszik...hát sajnálom ^^ 
B. 

Robert 

Lustán pöcköltem el a reggeli cigimet - amit a kávém mellé fogyasztottam el – majd visszavonultam a szobámba hogy gitározzak egy kicsit suli előtt. Jó is lett volna, de természetesen, - már szinte menetrendszeren- a szomszéd szobából felharsanó dübörgés megakadályozott benne.  Még csak reggel fél nyolc volt. Sóhajtozva lebattyogtam a konyhába, ahol anyám mosolyogva fogadott. Most, hogy egy kicsi időt végre velünk tölthetnek, nem győztek ajnározni minket. Bár ez ellen semmi kifogásom nem volt.

-       Mit kérsz reggelire kisfiam? – kérdezte anyu mosolyogva, mire én elvettem az első pirítóst, ami a kezem ügyébe került.

-       Ez jó lesz.  – unottan rágcsáltam a reggelimet, és vártam, hogy Kristen lemásszon az emeletről, és eljátsszuk a minden rendben műsort.  Mostanában – pontosabban az elmúlt három napban – mióta nem csak ketten vagyunk a házban, muszáj volt tettetnünk hogy minden úgy van ahogy volt. Az pár perc, amikor ezt megbeszéltük volt az utolsó alkalom, hogy hosszabb ideig szólt hozzám.

*

Vasárnap reggel, hazafelé tartottunk - miután kiraktuk az ölelkező Kellan Lil párost pár utcányira tőlünk – volt rá öt percem hogy kitaláljam hogyan tovább. Egész este gondolkoztam, de nem jutottam előrébb. Képtelen voltam elképzelni magam Kristen nélkül, de a legszörnyűbb lehetőségbe is, - igaz csak egyszer de – belegondoltam, tudtam, az fog bekövetkezni. Minden olyan lesz, mint régen.

-       Kris…beszéljük ezt meg. – szólaltam meg halkan azon a reggelek, sebváltón lévő kezem az övé felé indult, de Ő elfordult tőlem.

-       Tegyünk úgy mintha semmi sem történt volna. Ez az optimális és legegyszerűbb megoldás mindenkinek.  – elképedtem a hangjából áradó higgadtságtól. Mintha csak a bevásárló listát egyeztetné velem.

-       Komolyan ezt akarod? Elfelejteni minden? Úgy tenni mintha… mintha nem lenne közünk egymáshoz? – talán egy árnyalatnyival több él volt a hangomban, de teljesen ledöbbentem. Most, hogy azt a kicsit is el akarja venni, ami még maradt nekem belőle, pánikba estem. Nem teheti. Nem teheti meg! Ha neki is olyan fontos, ami kettőnk között van, nem söpörheti csak úgy be a szőnyeg alá, mintha sose lett volna. Ha anyáék elmennek majd pár héten belül, újra szabadon együtt lehettünk volna –itthon. Talán ezalatt, az idő alatt belátta volna, mekkora örültség felfedni magunkat, de így hogy ezt a színjátékot akarja játszani... már alig volt reményem, hogy valaha is rendbe hozzuk a dolgot.  Még hogy a optimális megoldás… felhorkantam ettől a gondolattól.

-       Miért talán van közünk egymáshoz? Jah igen… arra gondolsz, amikor a négy fal között ágyba bújsz velem? Tényleg kapcsolatnak akarod nevezni, ami volt? – erősen megnyomta a „volt” szót, ezzel még egyet belém rúgva.

-       Ne mond ezt! Tudom, hogy még mindig velem akarsz lenni, csak nem bírod elviselni ha az egész város nem rajtunk csámcsog. –  Na tessék! Ezt is csak azért mondtam, mert direkt meg akartam bántani. Mikor lettem ekkora marha? Nekem kellene nyugodtnak maradnom és elérnem, hogy úgymond „észhez térjen”, ehelyett csak még jobban magam ellen fordítom.

-       Hidd ezt, ha szeretnéd. Már úgy sem érdekel, mit gondolsz! –vágta hozzám sértődötten a szavakat, amiket néma csend követett. Leparkoltam a ház előtt, akkor szólalt meg újra. -  Az én részemről ennek vége, és remélem te is tartod magad ahhoz, amit mondtam. Mivel te vagy az, aki nem szeretne magyarázkodni, gondolom nem lesz nehéz eljátszani, hogy minden olyan, mint volt. Viszlát, holnap…bátyó… – ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kiszállt a kocsiból. Én még percekig ültem ott és lassacskán – bármennyire is ellenálltam – tudatosult bennem hogy végeztünk. Tegnap este, összetörtem, de még reménykedtem benne, hogy rendbe hozzuk. Ott a kocsiban ülve már nem tudtam mit jelent a remény szó.   

*

- Szia Anya! Már megint csináltál reggelit? – Kristen libbent be a konyhába arcán furcsa mosollyal. A szívem is belesajdult. Egy pillanat alatt siklott át a tekintete rajtam, mintha ott sem lennék. – El vagyunk kényeztetve. – anyu mellé lépett, és elemelt egy palacsintát. Némán ettünk egy ideig, végül egy ideges hang törte meg a csendet.

- Olyan furcsák vagytok nekem gyerekeim! Máskor be nem áll a szátok, most meg csak somolyogtok itt nekem három napja. Ki vele! – csípőre tett kézzel várta a reakciónkat, tőlem csak egy megütközött tekintetett kapott, míg Kristől egy olyan igazi ártatlan bárány fejet.  – Ne vágjátok a fejeket! Tudni akarom mi történt, amíg nem voltunk itt! Cam megint eltört egy vázát? Nem, azért nem sunyítanátok ennyire… tudom már. Kellan hangoskodására kijöttek a zsaruk? – én még mindig tettem a hülyét, de úgy tűnt Kristen sem fog megtörni.  – Tudjátok, hogyha rájövök, nagyobbat kaptok! – fenyegetőzött hevesen drága édesanyám, de  én tartottam magam, és már ki is találtam a fedő sztorit.

- Anyu, meg kell mondjam nagyon meglep hogy már megint rosszat feltételezel a barátaimról, mert ők…

- Uram atyám! Lil leöntötte a kedvenc fotelemet… nem fogom megint áthúzatni, nem és nem!

- Anya! Kristen barátai sem csináltak semmit… kivételesen nem tettek kárt a házban – a mondat második felét, már csak halkan mertem hozzátenni, de Kris így is meghallotta, de csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. – Rémeket látsz! Agyadra ment az utazás…

- Vigyázz a szádra gyerek! – szólt rám miközben kezével finoman megpofozta az arcom. – Attól hogy távol voltam, még ne felejtsétek el, ki parancsol ebben a házban.

- Hú de félünk… - morogtuk halkan, szinte ugyanabban a pillanatban Kristennel. Még vicces is lett volna ez az egész helyzet, ha nem úgy álltak volna dolgok…. ahogy álltak.

- A pimasz mindeneteket! Kifelé a konyhámból! Ha 10 percen belül nem indultok el kettéhasítalak titeket! – erre inkább nem reagáltam semmit, nehogy még jobban beinduljon az igazságosztó gépezet.

Felbaktattunk a lépcsőn, és a ki-ki a saját szobájába ment átöltözni. Alighogy magamra rángattam az ingem már indultam is fogat mosni, nehogy megint én késsek el Kris miatt, de persze Ő már a fürdő felé tartott. Lélekszakadva ugrottam az útjába mielőtt elért volna az ajtóig.

-       Én vagyok az első. – közöltem olyan hidegen ahogy csak tudtam, aztán már fordultam is befelé, de a vállamba maró körmök nem engedtem. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomtól.

-       Normális vagy? – rivalltam rá idegesen, nem értettem mi a frászt csinál, egészen a következő pillanatig, mikor is sikeresen kikerülve akart beslisszolni mellettem. Ezek után én sem voltam kíméletes. Fogtam és erősen megragadva a karját visszarántottam magamhoz. Háta a mellkasomnak feszült, haja illata az orromba kúszott. – Megmondtam, hogy Én vagyok az első! – morogtam dühösen, mire legnagyobb megdöbbenésemre fújtatva próbált szabadulni a fogásomból. Pár erőlködő mozdulat után, egyszerűen csak rátaposott a lábamra,- de úgy igazán izomból – és már készült volna beleharapni a kezembe, ha nem állítom le. Nem mondom, hogy finoman, - de nem is nagy erővel – a falhoz nyomtam.

-       Megörültél? Mi a frász bajod van? – nem kellett suttognom, a zene – mint mostanában állandóan- üvöltött a szobájából. Két kezemmel lefogtam karjait, míg testem az ő testét préselte a falhoz. A szeme olyan vad volt, olyan fékezhetetlen, hogy egy pillanatra a szavam is elállt, ahogy belenéztem. Hangjában Düh és Kétségbeesés fortyogott amint megszólalt. – Engedj el, el fogunk késni!

-       Oh azt már nem dilis kisasszony! Addig nem, amíg le nem nyugodsz… ne rajtam vezesd le az elfojtott szexuális feszültséget. – felhorkant vádaskodásomra, de azért csak folytattam. – Járj el futni, tudod, azt mondják, az jól levezeti az energiát. Ha már más nincs kéznél… - ez, úgy láttam az elevenjébe talált, mert fogaival alsó ajkát harapdálva elfordította tőlem a fejét. Még csak rám sem akart nézni, de ennyi idő nekem elég volt, hogy meglássam a rést a pajzson. Háhá… Diadalittasan szembesültem az igazsággal, ami mindvégig ott lebegett a szemem előtt. Lehet, hogy most szóba sem áll velem, kerül engem, megvet, és gyűlöl, de ugyanakkor kíván is még, kell neki… egy bizonyos részem. Morbid gondolat. De végtére is , Ő is csak egy Nő, és minden nőt meg lehet vezetni ezzel az egy dologgal. Kristen bármennyire is különbözött a nagy többségtől, ebben Ő is teljesen megegyezett velük.

A hormonjai jelentették a vesztét. Feltéve, ha kitalálok valami tervet a pusztán fizikai vonzódáson alapuló mentsváram erősítésére.

Most hogy ilyen jól eltervezgettem magamban a dolgokat, hirtelen észrevettem hogy a kezem magától elindult Kristen testén, fel az oldalán, a nyakán, ujjaim már a hajában voltak, míg ő másik kezével folyamatosan az ellökésemen igyekezett.  A hajába markolva rántottam vissza fejét magamhoz, és nem vártam meg az – esetleges – ellenállást. Ajkaimmal azonnal a nyakára tapadtam, hogy újra megízlelhessem finom bőrét, majd a fogaim közé fogva a szokásosnál kissé erősebben kezdtem el szívni. Kezei a hátamat ütötték, de teste ösztönösen közelebb nyomódott az enyémhez, míg a száját egy halk nyüszítés hagyta el. Tudtam én hogy itt vagy a kutya elásva. Nem tagadhatta mennyire kiéhezett, már ezalatt a három nap alatt is. Ez volt számomra a legédesebb elismerés, amit adhatott.  Kíván engem, de még mennyire!
Próbaképp mindkét kezemet melleire szorítottam, közben ajkaim felkúsztak, az övéit keresve. Legnagyobb bánatomra, nem azt kaptam, amit vártam, ugyanis a következő pillanatban nagyot taszított rajtam, és egy pillanat múlva már bent is volt a fürdőben. 
Sajnos ez a csata döntetlen lett, de a háborút én fogom megnyerni, a lehető leghatásosabb fegyverrel.... magammal.