45.

Hahóó! :] Hiányoztam? Ugye hogy igen!!! Tudom én :]

Most hogy végre nem kell az idegesítően idegőrlő szakdolgozatommal foglalkoznom ( megjegyzem 52. perccel a határidő előtt leadtam..kicentiztem :D * taps-taps*) végre újra itt lehetek, és irkálhatok nektek ^^

De nőiesen bevallom, amint újra a sztorira tudtam  fókuszálni (és semmi piaci helyzetelemzés,versenyhelyzet analízis és márkatérkép. nem volt a szinen  vééééégreeee!!) rájöttem hogy azt sem tudom RobStent nálam eszik-e vagy isszák x) sokat kellett visszaolvasnom hogy képben legyek xD

Remélem tetszeni fog ez a rész, igazából ez csak úgy jött, én meg csak úgy leírtam :]

tsókőőőzőőn 

B.  

ps: Rob szemszög... mindenki szeretiii Briannááát ^^ ugye? 

Robert

Minden nap ugyanaz a műsor. Ugyanaz a maszk, amit már igen nehezen tudok magamon tartani, de a siker érdekében bármire képes vagyok. Abban reménykedve, hogy Kristen talán megenyhül az irányomban, hajlandó voltam minimálisra csökkenteni a kettőnk közti kommunikációt. Ez így elég idiótán hangzik, de mégis mit tehettem volna?! Ha a lába elé vetem magam, és könyörgök, mint egy szánalmas hülye, azzal csak még jobban elkaparom magamat nála. Nem, ide drasztikus módszerek kellettek! Lássa csak rajtam, hogy nem érdekel, akkor van rá esély, hogy ráébred, mennyire hiányzom neki, valószínűleg… esetleg… talán…

Idegesen temettem kezeim közé meggyötört arcomat, és egyre csak győzködtem magam: Be fog jönni! Sikerülni fog! Mégis, ha visszaemlékeztem az elmúlt hétre, nem úgy tűnt mintha Kristent bármikor is meghatottam volna a viselkedésemmel.

-           Jössz már Rob? Ne piszmogj már! – szólt rám Jacks a szomszéd padról. Sóhajtva oltottam el, félig elszívott cigarettám, majd a sportpálya felé vettük az irányt, a fiúkkal. – Haver, nálad nagy gáz van, olyan a fejed mintha évek óta nem aludtál volna.

-           Mostanában nem tudok rendesen aludni. – azt már nem tudattam velük, hogy estéim nagy részét Kristen szobájában töltöm, és nézem, ahogy Ő teljesen nyugodtan alszik.

-           Szerintem vegyél be egy altatót a hétvégén, ha így folytatod a csajok rád sem fognak nézni. – Cam bátorítóan hátba vert, mire én csak keserűen felnevettem. Csak egy lányt akarok, de Őt mindig, és mindenhogy. Kellan sajnálkozva tekintett végig nyomorult ábrázatomon. Bárcsak még mindig balhéznának Lillel, akkor legalább ihatnánk együtt, mint két összetaposott szív. Persze, nincs szerencsém, mert szent a béke, sőt kimerem jelenteni, hogy Kellan szerelmes. Nem is akarok neki rosszat kívánni, csak irigykedem.  Szar egyedül. Minden nap úgy tenni, mintha Kristen egy fikarcnyit sem érdekelne. Minden hajnalban visszaosonni a szobámba, és kényszeríteni kimerült testemet, az álomtalan alvásra, hogy legyen erőm eljátszani ezt a nevetséges színjátékot. Ráadásul a barátaim fele nem is tud semmit az ügyről, a másik fele a) éjjel-nappal az új barátnőjének udvarol b) a nem olyan új, de annál „sötétebb” barátnőjével hetyeg c) éppen nagyon utál a drogleszoktató programom miatt

-           Igazából a hétvégére más terveim vannak - titokzatosan csak ennyit mondtam, nem akarom, hogy kíváncsiskodjanak, mivel még én magam sem tudom, hogy mit fogok csinálni, csak azt, hogy muszáj lesz kitalálni. A „Hogyan fogom visszaszerezni Kristent” tervem ködös körvonalai kezdtek kirajzolódni bennem.  Ezért szeretem annyira a lacrosse-t, mert edzés közben nem kell semmire sem figyelni, ez nálam már egy ösztönös energiakifejtés, és ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Mire a kocsimba pattantam, már megvolt a tervem, amit holnap - azaz szombaton – létre is akartam hajtani.  Nem sok eséllyel indultam, de máshogy nem tudtam volna bizonyítani. Féltem, hogy még ez sem lesz elég.

Szombat reggel egy fokkal vidámabban keltem – a komoly kétórányi alvás  – és egy kis semmit tevés után, futni indultam. Anyuéknak azt mondtam a srácokhoz megyek, valójában csak egyedül akartam lenni egy picit. Felkaptam az Ipodomat és a telefonom, majd neki iramodtam. Jó fél óra futás után, már éreztem is a hatást. Nehéz volt szavakkal leírni, de mintha megtisztultam volna egy kicsit. Épp visszakanyarodtam a kedvenc futó útvonalamról, amikor megszólalt a telefonom.

-           Ighen? – lihegtem bele.

-           Tesó, merre vagy? – szólalt meg Kel a másik oldalon.

-           Futhok.

-           Remek, várj meg én is jövök.

Elmondtam neki hol vagyok, és alig 10 perc múlva – amit én a fűben való fetrengéssel töltöttem – meg is jelent előttem vigyorgó barátom.

-           Mi ez a nagy kedv a futáshoz? – kérdeztem somolyogva, miközben lassan újra elindulunk a parkon keresztül.

-           Kell ahhoz kedv? – egy pillanatra elhallgatott. Hezitált egy sort mielőtt folytatta volna -  Igazából, muszáj valahogy levezetem magamban a felgyülemlett…

-           Stresszt? - találgattam

-           Nem.

-           Feszültséget?

-           Olyasmi… haver ez nagyon furcsa. Nem tudom, mit csináljak.

-           Először is, avasd be szegény tudatlan barátodat. – mások problémáját talán könnyebb megoldani, mint a sajátomat. – Nos?

-           Igazából… Lil teljesen beindít, és szinte széttép belülről az a sok… mármint tudod, hogy még nem feküdtem le vele, és ez megőrjít. Érted mire gondolok? – hihetetlen, de teljesen megértettem, még ha a magyarázat egy kicsit érthetetlenre is sikerült.

-           Igen. Megértem. Emlékszem én is kb. ilyen voltam. amíg nem történt meg köztünk Krissel. – reménykedve gondoltam vissza Kristennel töltött éjszakáim csodás pillanataira.

-           És te mi a fenét csináltál addig?  Mert én már totál kész vagyok a csajtól, mintha direkt arra játszana, hogy elveszítsem a fejem. – sajnálkozott Kellan. Bár úgy láttam annyira azért nem volt elkeseredett Lil túlzott lelkesedése miatt.

-           Megoldottuk. Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom, mit lehet még egymással kezdeni a szexen kívül. - ezen még én is elvigyorodtam, pedig a szokásos apatikus hangulatom még ott lebegett körülöttem, mint valami idióta felhő a rajzfilmekből, ami megy az ember után és ömlik belőle az eső.

-           Persze, de szerinted még nem korai?

-           Haver, hány hónapja is vágyakozol már iránta? Én nem látom a problémádat, ráadásul azt mondod Ő is akarja.

-           Igen de még csak egy hete járunk, és nem kéne lerohannom.

-           Kel, ha a helyedben lennék, már rég a lábai közt lennék. Jesszus ezt most tényleg kimondtam? – megborzongtam – mármint ha Kristen lenne Lil, vagyis, szóval érted. A lényeg hogy ne picsogj itt nekem, mint valami hülye önbizalom hiányos ribanc hanem, keresd meg és jól…

-           Azt hiszem értem. – na végre! legalább valakire hat ez a stílusom. – fel is hívom majd, ha hazaért.

-           Miért hol van? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

-           Krissel valami kávézóban.

-           Mi? És ezt eddig miért nem mondtad? – mordultam rá idegesen, de barátom csak legyintett egyet. Mit legyintget? Én megoldom a saját hülyeségéből fakadó problémáit, ez meg legyintgetnek nekem ilyen kérdésekben?

-           Azt hittem nem olyan fontos, különben is, gondoltam tudod, hol járkál a húgod, illetve a csajod, vagyis az ex csajod.  – mégis jobb lett volna egyedül futni.

-           Hahó, te hol voltál az elmúlt egy hétben?  Szerinted Kristen megoszt velem valamit is?

-           Jólvan na, mit akadsz ki? – förmedt rám Kellan sértődötten. Esküszöm ebben a pillanatban olyanok voltunk, mint az öreg házasok.

-           Szerinted elmondja neki? Lilnek? Mert ö még nem tudja, tudtommal. – jelentőségteljes pillantást lövelltem Kellan felé. 

-           Én nem mondtam el neki, Kristen meg… Ha Lil este olyan lesz mint szokott, másképpen fogalmazva a hajamat is leordítja amiért nem mondtam el neki, akkor rád csörgök.

-           Felesleges, estére úgy tervezem, kibékülök Kristennel.

-           Oh, csak így kijelented, hogy kibékültök? Mégis hogy tervezed ezt a kibékülést?  - mintha barátom egy picit kételkedett volna a sikeremben, de azért elmondtam neki a „Hogyan fogom visszaszerezni Kristent” terv részleteit. Egy ideig csak futott mellettem némán, majd újra felém fordult.

-           Tesó, hidd el, nagyon remélem, hogy sikerrel jársz. Megérdemled.  – még sose láttam Kellant ilyennek. Meglepett, de jól esett a támogatása. Ő volt a legközelebbi barátom, és attól, hogy ilyen bizakodó volt, nekem is megnőtt az önbizalmam ezen a téren.

A következő fél órát csendben tettük meg, mindketten a gondolatinkba merülve, míg Kellan telefonja csörögni nem kezdett. Ránézett a kijelzőre.

-           Szia cica. – köszönt vidáman, egyértelmű, hogy Lil volt a hívó fél. – Nem, nem azért. Ne mond ezt! – nagy csönd – Átjössz? – még nagyobb csönd, aztán Kellan feszülten várakozó arca, nyugodt maszkba simult. - Remek, rendelek pizzát.  – mielőtt még bármi többet is mondhatott volna Lil letette.  – Nos, drága barátom, az előbbiekben feltett kérdésedre valószínűleg igen lesz a válasz.

-           Fantasztikus. Legalább lesz indokom a tervem beindításához.

-           Sok sikert hozzá! – kezet fogtunk miközben összeérintve a vállainkat produkáltunk valami ölelés félét.

-           Neked is, ahhoz amit mondtam.  – perverz vigyor ült ki a képemre, Kellanek szintúgy.

-           Holnap sörözés?

-           Majd hívlak, hogy vagyunk Krissel… Ha összejön, nem akarom elhagyni a házat. - intettem búcsút neki mosolyogva, és hazafelé kezdtem futni, illetve inkább sprinteltem. Ahogy  beléptem, észrevettem, hogy a ház majdnem teljesen üres. Majdnem.  Akire szükségem volt – életem minden pillanatában – a teraszon lévő nyugágyban sütette gyönyörű bőrét.  Nekem sem ártana leöblítenem magam, nem mintha annyira büdös lennék – legalábbis én nem éreztem -, de pár hossz most jól esne.  Hangtalanul felmásztam a szobámba a fürdőnadrágomért, fél perccel később már a napsütötte kertben sétáltam.

-           Szia Kristen – köszöntem neki. Ahogy szemeim a testét mérték végig, hangom fojtottá vált.  Úgy tűnt, megijesztettem, de csak hogy lássa, mennyire nem érdekel, már tovább is mentem.  Fejest ugrottam a finoman hűs vízbe, miközben hátamban éreztem tekintetét.  Tudtam, hogy figyel, minden karcsapásnál minden egyes levegővételnél éreztem.

Pár hossz után kimásztam a medencéből, és az asztalhoz lépve elvettem egyet Kristen cigijéből. Csöpögött rólam a víz, el is áztattam a fél szálat, de legalább meggyulladt. Kris nem nézett fel a könyvéből, hason feküdt, a háta közepétől lefelé melegen tűzött bőrére a nap. Közelebb léptem a nyugágyhoz, és hagytam hadd csöpögjön rá pár csepp víz a karomról. Elmélázva néztem a kis vízcseppeket, ahogy végigfolynak a megfeszült test gerincének vonalán. Kris megütközve bámult rám, enyhén kifordult testhelyzetében. Pillantása találkozott az enyémmel, úgy éreztem csalódottabb nem is lehetnék, amit a szemében láttam az szimpla ridegség volt. Összeszorult torokkal vonultam vissza a nappaliba, erőt meríteni valamiből, bármiből, mert úgy éreztem nem érdemes tovább csinálnom ezt az ostoba komédiát.

Mélyet sóhajtva nyeltem le az újabb csalódás keserű ízét, és vettem rá magamat a folytatásra. Addig próbálkozom, amíg akár a legkisebb esély is van rá, hogy újra együtt legyünk. Nem akartam elfogadni a lehetőséget, hogy valaha is, valaki mással legyek, egy lánnyal, aki nem Kristen.

Türelmetlenül mentem fel az emeletre, gyorsan lezuhanyoztam felöltöztem, és készen álltam rá, hogy beindítsam a tervemet.

-           Kristen – szóltam neki halkan. Anélkül hogy rám nézett volna, kérdezte meg, mit akarok. – Anya hívott, el kell mennünk egy szerződésért. – hazudtam, mint a vízfolyás.

-           Miért nem mész egyedül? – tette fel a nyilvánvaló kérdést, amire már megvolt a tökéletes válaszom.

-           Mert amíg én beugrom a szerződésért, neked el kell menned valami csomagért. Ne kérdezd, én sem tudom, miről van szó. – feszülten vártam mit felel, de úgy tűnt bevette a mesémet. Szerencsémre, egyáltalán nem volt furcsa a dolog, mert rendszeresen kaptunk ehhez hasonló megbízásokat drága szüleinktől. Az már más tészta, hogy anyuék úgy tudják Kristennel szórakozni megyünk, és csak este jövünk. A tervem eddig hibátlanul működött, bár Kristenen látszott, hogy kb. annyi kedve van ahhoz, hogy velem jöjjön, mint egy foghúzáshoz.

-           Mindjárt jövök, csak felöltözöm. – magyarázta, már a lépcsőfordulóból. Elégedetten várakoztam rá a konyhában, miközben egy jeges kávét iszogatva csiszoltam a tervemen.  Pár perc elteltével, türelmetlen arca jelent meg a konyhaajtóban.

-           Megyünk már, vagy mi lesz? – pattogott, mint egy kis pukkancs. Magamban megmosolyogtam a viselkedését, ilyenkor olyan édes volt.

-           De mehetünk. – megittam az utolsó korty kávét, fogtam a slusszkulcsot és kifelé indultam. Kristen száját húzva mászott be mellém az anyósülésre. Ezt is jó jelnek vettem. Azt hittem végig a csomagtartóban fog utazni, hogy minél messzebb legyen tőlem. Ehelyett, lábait felpakolta a műszerfalra, aztán előkotorta az Ipodját. Okos húzás.

-           Tedd rá az átjátszóra, sokkal jobban szól majd így. – javasoltam kimérten, tartva a nem érdekel stílust. Kris megfogadva a tanácsomat elindította a zenét, mire a kocsit megtöltötte Caleb Followill rekedtes hangja.

Egy ideig csendben utaztunk, az idő tökéletes volt. Mindketten lehúzott ablakoknál élveztük a behasító finom szelet, és halkan dúdoltuk a számok jól ismert dallamait. Néha, sandán Felé tekintettem. Ő a legtöbbször kifelé bámult, mintha teljesen elmerült volna a gondolataiban. Kis idő elteltével, már egyre nagyobb elszántságot igényelt a feladat, hogy ne legeltessem a szemem, húgom formás lábain, amit mindössze egy apró rövidnadrág takart, még nagyobb kísértést jelentett, feszülős atlétába bújtatott felsőteste. Koncentrálnom kellett, nehogy megállítsam a kocsit az út mellett, és ráugorjak. Az biztos nem emelné fel a kedveltségi indexem mutatóját Kris szemében.

-           Megállhatnánk? – kérdezte egyszerre. Már jó másfélórája úton voltunk, de még vagy fél óra vissza volt, ezért lehajtottam egy benzinkútnál. Kristen elment a mosdóba, én meg vettem magamnak egy energia italt. Át kell vészelnem ezt a fél órát.

*

Nagy nehezen, de elnyomtam megkönnyebbült sóhajomat, amint elértük az úti célunkat jelző táblát. Lassan behajtottam a városközpont felé, de megállni még nem volt erőm. Elérkezett a nehezebbik része, reményteli tervemnek. Bár Kristen még nem gyanakodott, de tisztában voltam vele, hogy hamarosan kérdezősködni kezd. Összeszedtem magam, és leállítottam a parti sétány melletti úton. A tenger alig 20 méterre hullámzott tőlünk, a vízét narancssárgára festették a naplemente első sugarai. Az emberek lustán mászkáltak, fel s alá, vagy üldögéltek a sétány kávézóinak napernyői alatt. Finoman megragadtam Krist és egy ilyen kávézó felé kezdte húzni.

-           Most meg mit akarsz Rob? – látszólag meglepte a viselkedésem, de én nem tágítottam.

-           Csak beszélgetni, már az is bűn?

-           Nem… De most nem ezért jöttünk, és különben is – egy pillanatra meredten bámult rám, tekintetével mintha belém akart volna látni. Megérteni, hogy mi folyik itt. Sajnos ezt még én magam sem tudtam, a „meggyőzés” rész nem volt eltervezve pontosan. - nekünk nincs miről beszélnünk. – Kristen arca újra komollyá és távolságtartóvá vált.

-           Igenis van! A többi ráér később is. – addig ügyeskedtem, amíg le nem ült egy székre, aztán én is mellé ültem.  Míg a pincér el nem ment a rendelésünket, nem szólt hozzám egy szót sem. Haragudott rám.

-           Gondoltam ez lenne a legalkalmasabb hely, hogy megbeszéljük a dolgaikat. Másképp sohasem tisztázódik köztünk ez a „nézeteltérés” – a lehető legfinomabban fogalmaztam, de nem értem miért, szinte számíthattam Kristen elutasító hangnemére.

-           Itt nincs mit tisztázni. Végeztünk. – szavai apró tüskék voltak mostanra már behegedt sebemben- Nem kellettem neked, és tudod mit? – kérdezte közömbösen – már nem haragszom. Sőt. Túltettem magam rajtunk! - szerencsére nem volt annyira jó színésznő, hogy ezt el is higgyem neki.

Időközben megérkeztek a rendelt italok, Ő a sajátját szürcsölgette ide-oda tekintgetve. Hol a part, hol az elhaladó autók, hol a körülöttünk lévő emberek kötötték le a figyelmét.

-           Tisztában vagyok vele, mennyire megbántottalak, de beláthatod, hogy nem bírjuk egymás nélkül. – ez a mondat még a vártnál is racionálisabban hangzott.  Mintha csak a meccs eredményét közöltem volna. Hitetlenkedve fordította felém a fejét.  Hajaj!...

-           Oh igazán? Mondok én neked valamit te beképzeld majom! Nagyon jól elvagyok én nélküled is. – Kristen tekintete szinte felnyársalt, minél dühösebb annál jobb. Hideg fejjel kell elviselnem minden szavát, ha nyerni akarok.

-           Ezt kétlem, ugyanúgy szenvedsz, mint én, nem kell hazudnod. Jó megfigyelő vagyok.

-           Meg egy nagy egoista marha is. Ugyan már Rob! Mit akarsz ezzel az egésszel? Hogyzújra együtt legyünk? Mert előre közlöm, hogy az nem fog összejönni.  Miért is nem? – itt tartott egy apró hatásszünetet – Oh várj! Megvan! Mert nem akarod felvállalni a kapcsolatunkat. – cinikus hangja még rosszabb volt, mintha kiabált volna.  Ez már eleve egy nagyon furcsa veszekedés volt. Bár, nem is veszekedés, inkább egymással ütköző vélemények cseréje. Se Kristen, se én nem emeltük fel a hangunkat, de a szemünkkel gyilkolni tudtunk volna, legfőképp egymást.

-           Te pedig nem vagy hajlandó megérteni a miérteket, és elfogadni, hogy inkább együtt legyünk titokban, mint sehogy.  – jobb kezem ujjai óvatosan végigsimítottak Kris alkarján, majd fel a vállán át, egészen a nyakáig. Libabőrős lett érintésemtől, amit igen kedvező jelnek vettem. Nem húzódott el tőlem, és ettől még egyet dobbant izgatott szívem. 

-  Fáradt vagyok Rob. – arcát a kezébe temette, valóban megtörtnek látszott, és ettől egyetlen, nagy csomóba ugrott a gyomrom. Meg akartam vigasztalni, éreztetni vele, hogy szeretem. De mielőtt bármit is tehettem volna, a következő mondata meggátolt – Kicsinálnak az érzelmeid. – Hogy mi?? – Egyszerűen… Whááá – úgy csinált, mint aki erősen koncentrál, hogy ne ordítson fel hangosan, így ez legjobban egy dühöst morgásra hasonlított. Megjegyzem ilyet még nem hallottam tőle soha azelőtt.  Kristen lassan a szemembe nézett, aztán rám zúdította minden haragját és keserűségét - Ezután a hét után, már épp kezdtem beletörődni, hogy szarsz a fejemre, és nem érdekel a nyomorom, erre elhozol a világ végére, és közlöd, hogy jó lenne, ha újra kezdenénk, mert te látod hogy nem bírjuk egymás nélkül? –  és ez még nem a vége volt – vagyis, tovább akarod játszani ezt az egész nevetséges színjátékot, egészen addig, míg megint betelik nálam a pohár és újfent kifakadok?  Ne haragudj, de ezt nekem már nincs energiám megérteni. – most látszott csak igazán rajta, mennyire törékeny és túlhajszolt.  Arcát visszabújtatta kézfeje rejtekébe, hogy eltakarja, az árulkodó „hüppögéséhez” tartozó pár könnycseppet.

Közelebb húzódtam hozzá, hogy magamhoz húzzam. Két tenyerem közé fogtam az arcát, nem érdekelt semmi, csak újra érezni akartam ajkait az enyémhez simulni. Egy másodpercnyi boldogságot akartam, mielőtt a józan gondolatok utolérik ösztönös vágyaimat.