47.

I'll taste the sky and feel alive again...

Lil

Már alkonyodott mikor kettőt kopogtam az ajtón, és Msr. Lutz beengedett. Úgy tűnt, nagyon sietnek valahova a férjével, mert mindketten fel alá rohangáltak a házban, hol a kocsi kulcsot, hol a jegyeket keresve, mintha ott sem lennék.  Msr. Lutz aztán pár perc elteltével megsajnált, és felkiabált az emeletre, mire a lépcső tetején megjelent egyetlen fiacskája.

-          Cica! – úgy robogott le a lépcsőn, mintha üldöznék, és én úgy vetettem magamat a karjaiba, mintha Ő lenne az utolsó esélyem az életben maradásra. – Már azt hittem nem is jössz – suttogta a fülembe megnyugtató hangján.

-          Ugyan! Tudom, hogy abban reménykedtél, hogy otthon maradok, és megszabadulsz tőlem egy napra. – erre nem is mondott semmit, csak rosszallóan rázta a fejét. majd kézen fogott, és felfelé indultunk.  Kellan anyukája még utánunk szólt:

-          Kisfiam! El ne felejtsd bezárni az ajtókat, és kikapcsolni a sütőt. Fél óra kell még a pizzának!

-       Nem felejtem anya! Ne izgulj, minden ok! – ezt már csak úgy mellékesen bökte oda, mielőtt bevágódott mögöttünk szobájának ajtaja.

-       Hová mennek a szüleid? – kérdeztem izgatottan.  Az hogy a szülei nem lesznek itt, teljesen feldobott, bár nem akartam beismerni miért. Nem akartam hiú ábrándokba üldözni magam, hogy aztán megint pofára essek. Így próbáltam visszafogni a túlzott lelkesedést. Kellan eközben visszafordult hozzám, lassan felém sétálva. A szobában félhomály uralkodott, alig láttam valamit, a levegőben az Ő illatát éreztem. Hátam az ajtóhoz ért, észre sem vettem, hogy hátra felé araszolok.

-       Egy hangversenyre a tóhoz. – válaszolta Ő.  A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a szemébe néztem. Furcsa volt, nem olyan, mint amilyennek megszoktam. A tekintete szinte égetett, pedig már így is azt hittem felgyulladok. Tudni akartam, mi a terve, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, ajkai már az én ajkaimat kóstolgatták mohón és vadul. Úgy csókolt, hogy azt hittem mentem elfolyok a karjai közt. Testünk szorosan összetapadt, és számomra ez nagyon is izgató volt. Nem volt menekvés. Az izmos test - amitől a lábam is megremegett – most az ajtóhoz préselt, miközben a tulajdonosa épp azon volt, hogy a maradék józaneszem is elveszítsem.

Nem gondolkoztam rajta, miért is csinálja ezt, pusztán csak élveztem minden egyes pillanatot.

Lihegve váltunk szét, mikor minden levegőnk elfogyott, de én máris éhesen vetettem magam nyakának puha bőrére, hogy csókokkal halmozzam el mindenhol. Karjaimat nyaka köré fontam, mialatt Ő a fenekembe markolt. Meglepődtem magamon, amikor egy jóleső sóhaj hagyta el a számat, de annyira élveztem, amit velem csinált, hogy nem szégyelltem egy percig sem. Minden annyira új és jó volt, ösztönösen simultam hozzá még jobban. Kellan, térdeim alá nyúlva megemelt, így lábaimat dereka köré tudtam kulcsolni. Úgy éreztem magam… igazából képtelen voltam meghatározni hogyan. Soha nem éreztem még ilyet. De csodálatos volt. Még közelebb nyomtam magam Hozzá, mígnem megéreztem kemény vágyát, amit csak két réteg ruha választott el tőlem. Egyszerre nyögtünk fel mindketten az érzés intenzitásától. Kábultan néztem Rá, hevesen dobogó szívvel.  Vágyódó pillantása felemésztett, és csak még jobban kívántam a vele való együttlétet. De akkor – mikor már azt hittem végre tényleg megkaphatjuk egymást - kipukkant a kéj édes buboréka. Kellan lábra állított, majd elhúzódott tőlem. Zavartan, sőt kétségbeesetten kerestem a tekintetét.

-                     Meg kell nézni a pizzát. – mondta rekedten. – Menj előre, én is mindjárt megyek utánad. – aztán már ott sem volt, eltűnt a fürdőszobában. Én meg, mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel álltam ott és nem értettem. Hiszen Ő is akarta! Éreztem, de még mennyire, hogy éreztem, és láttam a szemében, hogy akar! Teljes letargia telepedett rám, most vagy ennyire szar vagyok, vagy az esküvőig nem akar velem lefeküdni. Ezektől a gondolatoktól, elmondhatatlanul szánalmasnak éreztem magam. Ha egy szőke bögyös pompon majom lennék, már rég az ágyában hemperegnénk, ahelyett hogy én itt állok, mint valami hülye, Ő meg bent bujkál előlem a fürdőben.  A torkom elszorult, jobbnak láttam lemenni, mielőtt szétbőgném a fejem, és azzal még egy lapáttal tennék, így is fantasztikus helyzetemre. A pasim nem hajlandó lefeküdni velem, hogy is lenne? Hogy is gondolhattam? Mi vagyok én? Egy hülye naiv szűz kislány.

-                     Bassza meg! – néztem magamra idegesen az alsó szinten lévő fürdőszoba tükrében. A sminkem teljesen elfolyt, hiába törölgettem össze vissza, csak rosszabb lett. Oké… Lil! Meg kell nyugodnod. Muszáj elszívnom egy cigit! Az ablakhoz mentem és gyorsan előkotorva egy cigit, felszabadultam szívtam bele. A helyzeten nem sokat javított, de legalább egy picit elterelte a figyelmemet. Ettől, a szokványos cselekedettől, kezdtem megnyugodni. Persze, a nyugalom nem tartott sokáig, mert hamarosan kopogás hallatszott.

Kellan

Szörnyen éreztem magam, hogy ott hagytam, de abban a pillanatban azt kellett tennem! Magamban ezt skandáltam, miközben saját, elgyötört fejemet bámultam a fürdőszobai tükörben.

Ha még egy percig maradok, biztos, hogy nem állok meg. Nem hinném, hogy Lilt, ez bántotta volna, sőt! De én nem akartam, hogy így emlékezzen az elsőjére. Milyen barát lennék, ha nem tennék meg mindent, hogy Neki emlékezetes, és különleges legyen? Márpedig az emlékezetest nem egy „hirtelen hévvel leteperlek” menetet jelent. Legalábbis az én szemszögemben.

Az agyam folyamatosan visszaidézte a pár perce történteket, éles részletességgel, így képtelen voltam megnyugodni, és elnyomni magamban az izgatottságot, ami szinte megrészegített. A testem fájóan vágyódott az Ő teste iránt, lelkem az Ő lelke iránt.  De várakozásra kárhoztattam magam, legalább még egy kis ideig. Bármilyen nehéz is, nem gondolni a csókokra és ölelésekre amiket Lil ösztönösen viszonzott, teljes odaadással…

Öregem! Megőrülök…

Még két mély lélegzet és kiléptem a rejtekemből, majd lefelé indultam. A pizza illata betöltötte az egész konyhát, de Lilt sehol sem találtam. Kikapcsoltam a sütőt, és a keresésére indultam. Percek multán – miután minden szobát átnéztem – a fürdőben akadtam rá. Kopogásom után, halk neszezés és vízcsobogás hallatszott. Nem bírtam tovább várakozni, azonnal benyitottam. Lil épp az arcát törölte egy törölközőbe. Rossz érzésem támadt, amit alá is támasztott arcának elkínzott látványa.

-  Minden oké, csak megmostam az arcomat, melegem volt. – mondta, még mielőtt bármit is kérdeztem volna. Csakhogy engem nem vert át ezzel a szöveggel.

-  Te sírtál – jelentettem ki halkan. Őt nézve egyre jobban utáltam magam. – Amiatt ami fent történt?  - kérdeztem tőle mialatt kezeim közé véve arcát, próbáltam olvasni a tekintetéből. Ez nem tetszett neki, és lesütötte a szemét, amit igennek vettem.  – Az nem miattad volt. Vagyis miattad, de nem úgy ahogy te gondolod… -

-  Nem értem mit akarsz ezzel?! – fakadt ki elkeseredetten. Megértettem. El kellett volna mondanom neki, vagy szimplán csak nem kellett volna letámadnom, és akkor most nem lennél ilyen szituációban.

-  Csak szeretném, ha különleges lenne, és igen, tudom mi a véleményed erről, de jelen pillanatban az én szabályaim szerint játszunk. Szóval meg ne lássam még egyszer, hogy sírsz, pláne azért, mert azt hiszed… Inkább bele se gondolok, miket forgathatsz abban a szép kis fejedben. – lassan megcsókoltam a homlokát, mire vékony karjai körül öleltek, és arcát a mellkasomba temette. Egyre jobban éreztem a kötődést, ami mintha vasláncokkal fűzött volna hozzá. Kezdtem beleszeretni, ez nyilvánvalóvá vált.

-  Gyere, mielőtt kihűl a pizza, és nem tudsz majd panaszkodni miatta.  

-  Nem is szoktam panaszkodni. – morogta a hátamnak, míg én a tányérokat pakoltam. Egy ideig csendben ettünk, csak a Tv zümmögött a háttérben. Lil felült a konyha pultra én mellette álltam és csak néztük egymást, beleveszve a másik pillantásába. Ha összeszámolom, hány barátnőm volt már, és mind, mind odáig voltak értem. De egyik sem ismert igazán, szerették Kellant, a lacrosse-játékost, a menő srácot, akit mindenki, de valójában mégsem szerettek, azért aki vagyok. Nem mintha, annyira különleges lennék, de sokáig vártam egy olyan lányra, mint Lil, aki úgy olvas bennem, mint nyitott könyvben, közben mégis bizonytalan a teljesen egyértelműben.  Ő olyan, mint egy vadló. Meg kell neki mutatni, hogy tényleg törődünk vele, és be kell törni az ellenállását. Bár, jelen pillanatban én voltam az, aki ellenállt az elkerülhetetlennek, amit mindkettőnk akart, mégsem lehetett… még.  

Észre sem vettem, de már jó ideje néztem Lilt, ahogy szájához emelve az üveget, lassan kortyolgatja a sört. Mint akit megbabonáztak, úgy figyeltem minden mozdulatát, éreztem ahogy a türelem újra elszivárog az ereimből. Ő is akarja, naná hogy Én is akarom. Akkor hol is itt a probléma?!

A francba már, nyughass!

Míg én épp saját magammal veszekedtem, Lil befejezte az ivást, és felém fordult. Az jó és a kevésbé jó énem egyszerre hallgatott el és áldozta minden figyelmét Rá.

-  Min gondolkozol ennyire? – kérdezte ártatlanul.

-  Jobb, ha nem tudod. – válaszoltam egyszerűen, de Ő nem engedett. Lábaival közelebb van magához, és ez a szituáció kísértetiesen hasonlított a szobámban lezajlotthoz. De most valami más volt. Lil karjai gyengéden a nyakam köré kúsztak, éreztem, ahogy ujjai a tarkómat simogatják, amitől minden idegszálam megborzongott. Pillantása az enyémet kereste, és mikor megtalálta, a szemében furcsa kifejezés ült, amitől a szívem kétszeresére dagadt. Sosem voltam valami jó ebben, mármint nem tudtam megmondani mit gondolnak az emberek, ha csak a tekintetüket figyeltem. Őt mégis megértettem.

-  Ugye tudod, hogy még sosem…  

-  Még sosem… ?

-  Még soha nem éreztem ilyet… hülyén hangzik pont az én számból.

-  Ne butáskodj! – csitítottam halkan. Mintha a pillanat örökké tartott volna, lehelete az ajkaimat simogatta, amik sóvárogva várták, hogy találkozzanak. Ujjaimat végigfuttatva arccsontján szinte suttogva folytattam. – Különleges vagy. Teljesen levettél a lábamról – ismertem be, egy elismerő vigyor kíséretében, amire halk kuncogás volt a válasz, de még ne fejeztem be. -… és én bármit megtennék érted. 

Nem válaszolt. A hajamba markolva rántott magához és tapadt az ajkaimra. Csókjától megrészegülten kaptam fel a pultról és indultam vele a lépcső felé…

Kérdés: akartok-e folytatást?

Üdvözlet az imádott és mélyen tisztelt olvasóknak, külön kiemelve azt a néhány megátalkodott <3 emberkét akik megvárták a fejezetet.( megj.: 0.33 van xP)  Helyzetjelentés az életemről: vége a vizsgaidőszaknak, kezdődnek a záróvizsgák, nincs megállás. awesome shit mood. /mindegy ez csak rizs, szósszal.
A fejezet nagyon-nagyon NAGYON rövid, HA nem számoljuk bele a K-L részt ami kb 3x akkora. :D
Aki nem akarja, nem olvassa.

Jelentem hogy a kommentelők száma elérte a 24-et, de az eufória még várat magára.
tsók
B.

Rob

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, azt hittem álmodtam. Ott volt bennem az a különös érzés, ami mindig, ha egy csodás álomból ébredek, és még percekig ízlelgetem a visszaidézett álomképek kavalkádját.

De ez most jobb volt, mint az álom, mert ez valóságossá vált a múlt éjszaka. Kristen mellettem feküdt, fejét a vállamra hajtva, bal lába az én lábaimon. Idilli kép volt, olyan amit, életem hátralevő részében akartam látni. Még emlékeztem arra, amit tegnap félálomban mondott, az- az egyetlen szó, amitől a világ körbefordult velem. Annyiszor mondta már nekem, de nem így. Nem azzal a különös belülről lüktető hanggal, ami kiütközik, ha az ember igazán szerelmes valakibe. Bár, én honnan tudhatnám? Eddig csak szexeltem fűvel-fával. Mit tudhatok én egyáltalában a szerelemről és a hozzá kapcsolódó kis jelekről? De az a szeretlek akkor is más volt.

-  Mhhm…

-  Ébredj napfény. – lassan megcsókoltam Kristen igencsak kómás fejét. Mi tagadást, a tegnap este, sokat kivett belőlünk, de ez az a fáradtság volt, amit mindketten szívesen viseltünk. 

Amitől legbelül tartottam nem következett be. A helyzet egyáltalán nem volt kínos, egyikünk sem érezte feszélyezve magát. Ment minden úgy, ahogy abbamaradt mielőtt ez a szörnyű egy hét szétszakított volna minket. Viszont egy valamiről nem szabadott elfeledkeznem.

Tegnap tettem egyfajta ígéretet, a kapcsolatunk egyben tartása érdekében.  Néma engedményeket adtam, amiket Kristen be is fog váltani, abban biztos voltam. Én jobban tartottam a szüleinktől. Az lesz a legkeményebb menet, de nem fogom hagyni, hogy ínamba szálljon a bátorság, egyrészt mert nem szeretnék többé egyetlen estét Kris nélkül tölteni, másrészt tudom milyen fontos ez neki, és ha Ő boldog én is az vagyok.

-  Volt egy nem fogadott hívásom. – magyarázta pár perccel később Kris, miközben a fogát mosta, az én ingemben és alsómban. Én a zuhany alatt álltam, és próbáltam nem bele gondolni, milyen cseszegetéseket kell majd kiállnom Camtől, ha hazaérek. -  Lil volt az.

-  Nem hívod vissza?

-  De, mindjárt, csak előbb kigyönyörködöm magam a formás hátsódban. – sebesen hátrafordultam, így elcsíptem kaján pillantását, amivel tovább méregetett. Csak most már egy másik testrészem, ami a mai reggelen – meg az összes többin – pöccre indulva ágaskodott a lábam között. – Oh, azt hiszem, hidegebbre kellene állítanod a vizet. Ahogy látom elemedben vagy.

Na gyere csak ide vicces kislány! – megragadtam a karját, és úgy ahogy volt pólóstul, alsógatyástul, fogkeféstől berántottam a zuhanykabinba magam mellé. A nevetéssel együtt csitultak el Kristen vihogós sikolyai is, és hirtelen megváltozott körülöttünk a légkör. Láttam rajta hogy kíván, akárcsak én Őt, – leszámítva, hogy én minden nap, minden órában, minden percben tudtam volna vele szeretkezni, de hát férfiból vagyok… -  ezért nem is teketóriáztunk sokat, úgy tűnt még bennünk van a tegnapi heves vérmérséklet.

Kris cuccai egy perc alatt áztak át, és alatta megjelentek testének csábító domborulatai, amitől minden józanság kiszállt belőlem.

Mialatt Ő azon igyekezett, hogy a nyakamra csinos kis foltot varázsoljon csodás ajkaival, én nemes egyszerűséggel rángattam le róla tapadósnak bizonyuló boxeremet. Amikor ez végre sikerült, szorosan a falnak préseltem lihegő testét, majd bal lábát a derekam köré fonva forróságába hatoltam. Mindketten elégedett nyögtünk föl, holott nem olyan rég fejeztük be igencsak hasonló tevékenységünket a hálószobában.

Egyszerűen nem tudtunk betelni a másikkal, és ez így volt tökéletes.