41.

Csak nem tudott kifogni rajtam ez a netnélküliség, és nem is várok reggelig hogy feltegyem a drágámat :]

Nem szoktam ilyen kérni - legalábbis mostanában nem gyakori - de szeretném ha leírnátok nekem a véleményeteket. Én nagyon szeretem olvasni őket, a visszajelzésetekből tudom leszűrni a konzekvenciát :D

Kérlek írjatok nekem, kifejtős kommentekre szomjazom! Főleg ezután a rész után... mert most tényleg fontos lenne :] 

Vagytok páran akiket zavar a zene, de ha ezek az egyének egy kicsit is eltudják viselni akkor nyomják be, majd kiderül miért. 

Nem is jártatom az ujjaimat tovább. Rátok bízom a továbbiakat.

B. 

tádáááááááááám:

Another year over, and we're still together
It's not always easy, but I'm here forever...

Azt hiszem lefagytam. A szervezetemnek újraindításra volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán pislogni tudjak – ezzel megszakítva a jó ideje köztünk lévő szemkontaktust.
Rob az első pillanatban csak vigyorgott, mint a vadalma, de aztán végül Ő is megnézte mit, vagyis kit bámulok annyira.

A többiek talán már mind odaértek a kocsihoz, és nem tűnt fel nekik a mi kis „néma filmünk” amiben épp én és Rob játszottuk a főszerepet, míg Xavier statisztált hozzá.

-                Ez meg… Mi a frászt csináltatok? – kérdezte a számomra egyértelműt. Látszott rajta, a meglepődöttséget lassan felváltotta a megbotránkozás. Ettől féltem a legjobban, hogy valaki, aki közel áll hozzánk, így fogja fogadni. Kinyitottam a számat hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, mivel semmi értelmes nem jutott az eszembe. – Ennyire nem baszhattatok be az isten szerelmére, mi a jó élet volt ez? – a kérdése hidegen csattant a kiürült parkoló néma éjszakájában. Tekintetét az enyémbe fúrta, amitől csak még jobban megrémültem, lévén tőlem várja a választ. Rob leemelt a hátáról, és eltakarva engem tett egy lépést előre.

-                Nem az Ő hibája….

-                Milyen aranyos, ahogy véded, de felesleges. Hiszen ki vagyok én hozzátok képest, hogy elítéljelek titeket?

-                Ne csináld már ezt! – szóltam közbe, és – figyelmen kívül hagyva nem tetszését – kiléptem Rob háta mögül. – Különben is, igazad van! Nem ítélhetsz el minket! Ez a mi életünk, semmi közöd hozzá! – taktikát váltottam, hátha így eltüntethetem magamból a szúró tüskéket, melyekkel a felháborodása és idegenkedése szúrt belém. Vonallá préseltem a számat, és próbáltam a szememet is megkeményíteni, nehogy hideg pillantása könnyeket csikarjon ki belőlem.

-                Tényleg, semmi közöm hozzá. De hadd kérdezzem meg, ez az első alkalom? vagy már régóta folytatjátok ezt a – cinikus hangja egy pillanatra elnémult – viszonyt?...

Hideg futott végig a testemen, és legszívesebben elfutottam volna. Rob megszorította a kezemet, éreztem, ahogy egy pillanatra ő is megremeg, a metsző gúnnyal kimondott szó hallatán.

Egyikünk sem szólalt meg, ezért a választ is megadta saját kérdésére.

-                Úgy, szóval régóta tart?... nevetséges… - felnevetett, de hangjában semmi vidámság nem volt.  – és ha megtudhatom ki volt még benne ebben a színjátékban? Mindenki tudott róla, csak én nem?  Kit sikerült még megvezetni?  - hangja érdeklődő volt, de nagyon jól tudtam hogy ez csak álca, amivel a dühét, megnemértését, és talán, viszolyát palástolta - Nem gondoljátok, hogy egy kissé álszent dolog tettetni a testvérpárt, mikor ti tulajdonképpen már…Kristen kérlek világosíts fel… - rám nézett, szemei most már üresek voltak – te most akkor Rob szeretője vagy? – kajánul elmosolyodott, és éreztem, ahogy testvérem szorítása erősödik a kezem körül.

-                Ne csináld Rob! – hirtelen már nem ő fogott engem, hanem én Őt, mielőtt még valami olyat tenne amit 1000%, hogy megbán.

-                De, csináld csak Rob! Hát nem véded meg a kis barátnődet? –kérdezte csúfondárosan.

-                Most már elég legyen Xavier! – sikoltottam kétségbeesetten, de Robot már nem tudtam megállítani. Előre lendült, amitől én hátra tántorodtam, egy autó mentett meg a seggre eséstől. Sajnos, így nagyon jól láttam, ahogy testvérem, egy jól irányzott bal horoggal ajándékozza meg unokatestvérét.

Xavi nekiesett az egyik közelben parkoló kocsinak, Rob meg ment volna utána tovább ütni, de hál istennek Kellan közbe lépett.

-                Haver, állj le! – fogta le erősen, mielőtt még újra nekimehetett volna a másik idiótának. Aggódtam, nehogy szétverjék egymást, de úgy tűnt Robot biztos kezek tartják, míg Xavier csak az állát simogatta fájdalmas kifejezéssel arcán. Agyam egy apró szegmense, már most a következményeken gondolkozott. Hogy a picsába lehettem ilyen felelőtlen? Hogy engedhettem meg magamnak egy ekkora szarvas hibát? Ez nem is szarvas ez már elefánt. Csak azért mert nem bírtam a véremmel, hamarosan, mindenki megtudja mit tettünk Robbal. Ami ugyan nem „nagy ügy” – legalábbis – a számunkra, de az emberek beszélnek, és ha anyáék is megtudják…. te jó isten. Te jó isten! Anyáék… már most elszorult a torkom a jelenetre, amikor a szüleink ezt megtudják. Rob indulhat a nyugati partra, én meg a keletire.  A picsába Kristen! Miért nem tudtál nyugton maradni?!

DE! Talán Xaviban maradt még annyi jó érzés, - még a veszekedésünk után is – hogy nem márt be minket mindenki előtt. Ijedten néztem körbe, ki volt még szem és fül tanúja, a mi kis összejövetelünknek. Lilt láttam meg először, aki a parkoló szélénél állt, és zavarodottan szemlélte a történéseket. Az aszfalt másik végénél Sandyt pillantottam meg, ö már korántsem volt annyira zavarodott. A tekintete inkább volt bocsánatkérő és szégyenkező. Most vagy soha!

-                Xavi… ha még mindig az a Xavier vagy, akit annyira imádok, a barátom, az unokatestvérem, a támaszom, akkor kérlek téged, ne leplez le minket. – hangom könyörgő volt. Nem is könyörgő, esdeklő.

-                Ne izgulj, nem foglak beköpni titeket. Egyelőre! – vágta hozzám a szavakat érzéketlenül, aztán elindult Sandy felé. Barátnőm már felénk tartott, de Xavi megállította és megával húzta, vissza a stadion felé. Mi hárman ott maradtunk. Az értetlen Kellan, a feldühödött Rob, és én miss. szánalmas hülye ribanc.  Most kezdett el tudatosulni bennem mi is zajlott le, az előbb a szemeim előtt. A testvérem és az unokatestvérem az én balgaságom miatt verték egymás, illetve – csak - Rob Xavit. Amiről azt hittem soha nem fordulhat elő, most megtörtént. Robnak mindig is – érthető okokból – a családja volt a mindene, sosem tett semmit, amivel akár egy picit is veszélyeztette volna ezt a fajta egységet. Erre most! És mindezt miattam... a francnak vagy ilyen marha Kristen!

Hirtelen az összes szitkozódás - amit csak ismertem- sem lett volna elég, hogy csillapítsa haragomat, amit önmagammal szemben éreztem. Önző idióta picsa! Mindig csak Te!Te!Te!.. örülhetsz, most legalább tényleg Te vagy a központban, Te vagy az, aki majd szétzúzza a családot.

Könnyeim alattomban törtek utat maguknak, dühöm és szomorúságom egyértelmű jeleként. Valahogy előhalásztam egy szál cigit, és még arra is volt energiám, hogy meggyújtsam. Lerogytam a hűs betonra, és próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Vajon milyen lenne az életem, ha Rob aznap nem ébreszt fel bennem valamit? ...Valószínűleg ugyanolyan üres és egyszerű, mint azelőtt. De legalább gondtalan lenne… magányában tökéletes.  Egy hideg kar csúszott a vállamra, ezzel felébresztve ködbe borult agyamat.

-                Jól vagy? – kérdezte egy hang a fülem mögött.

-                Fogjuk rá – hazudtam könnyedén, visszanyelve könnyeim egy részét. Bárcsak ne érdekelne annyira a környezetem! Ha leszarnám mit gondolnak a barátaim, és a családom, semmi gond nem lenne. Xavi nyugodtan szétkürtölhetné az egész városban, nem érdekelne. Úristen, mivan, ha tényleg megcsinálja? Azt mondta „egyelőre”, de, azt hogy ez mennyi időt jelent, nem tudtam. A gyomrom görcsberándult, mintha hánynom kellene, ami azt illeti kellett is. Saját magamtól. Minek mentem bele egyáltalán ebbe az egészbe?

 zene

Leráztam magamról Rob kezeit, majd feltápászkodtam. Kellan és – a most már mellette álló – Lil értetlenül bámultak rám, míg Rob tekintete aggodalommal volt teli.

-                Sétálok egyet. – jelentettem ki, elindulva arra, amerre a sétányt sejtettem.

-                Mi elmegyünk a bárba, a többiekhez, majd gyertek. – mondta Kellan halkan, és amennyire én hallottam épp azon volt – figyelmen kívül hagyva, Lil méltatlankodását (a „ Mi a fene folyik itt? Miért nem mondod el Kel?” kérdések csak úgy záporoztak belőle) – hogy ők is elinduljanak.

Ismét csak egy fájó gondolat ütött szöget a fejembe: Még Lilnek sem mondtam el, holott ő volt az, akivel aztán tényleg mindent megbeszélhettem, mert minden marhaságomat tudta tolerálni, még ha néha kicsit nyersen is.

De, neki sem mondtam semmit. Annyira igyekeztem titokban tartani az egészet, hogy nem is foglalkoztam vele, milyen fájdalmas is lesz, ha valaki így reagál majd, mint Xavi. Hisz nem várhattam mindenkitől megértést, viszont ez a „fogadtatás” letaglózott. Ezek után, két választásunk van: vagy még jobban védjük magunkat, vagy befejezzük. A második lehetőség elképzelésére megtört bennem valami…

-                Veled megyek! – nem is vettem észre Robot, csak mikor már mellettem állt.

-                De én nem akarok! – dünnyögtem idegesen, gyorsítva lépteimen. Most egyedül akartam marcangolni magam. Döntéseket kellett hoznom, átgondolni a dolgokat.  

-                Nem kérdeztem, hogy akarod-e! – morogta, és megrántva a kezemet egy a közelben lévő park felé kezdett húzni. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül császkálj és idegbajoskodj! Ez a kettőnk ügye, együtt kell megoldanunk! – belenéztem a szürkéskék szemekbe, mire ismét megjelent előttem a két lehetőség. Az egyik még több hazugsággal, a másik kibaszott nagy fájdalommal járna.

-                Rob, ez így nem mehet tovább. – jelentettem ki remegő hangon mikor már percek óta vonszolt maga után. Ez a mondat megállásra késztette. Lassan szembefordult velem, de a kezemet nem engedte el.

-                Mire gondolsz? – kérdezte halkan, de szerintem, már sejtette.

-                Kettőnkre. – hosszú másodpercek teltek el, míg ez a szó leülepedett köztünk.

-                Mit akarsz csinálni? - hangja rekedt volt, és elkeseredett. A szívem belesajdult, ha az arcára néztem.

-                Nem akarok többet hazudni… és titkolózni a barátaink előtt.

-                Tudod, hogy erről mi a véleményem. – nagyon is jól tudtam. Ő mindig csak engem akart védeni, az emberektől. Erre volt jó ez az egész, hogy megóvjon a „társadalom megvetésétől” , ahogy Ő mondaná.

-                De nem vagyunk édes testvérek! – körülnéztem, a park közepén voltunk. Körülöttünk padok, bokrok és egy szökőkút. Az esti óráknak köszönhetően, csak egy két ember mászkált, ők is messze tőlünk. Egyébként sem érdekelt volna már. Ezt a részét, már sikerült tisztáznom magamban. Inkább vállalom a megbélyegzett hetekkel, talán hónapokkal teli életet vele, mint hogy tovább bujkáljunk. A döntést olyan könnyedén és gyorsan hoztam, mintha csak egy pislogás lenne. Számomra egyértelmű, hogy megtenném, vállalnám ezt az „áldozatot” magunkért. – Gyakorlatilag semmi rosszat nem teszünk! – ezt a mondatot teljes bizonyossággal mondtam ki.

-                Tényleg? Szerinted ezt anya és apa is így gondolja? Vagy a suli többi diákja? A szomszédok? A boltosok? Akik majd mind a szájukra vesznek, és elérik, hogy kikészülj tőlük. – Rob szemei megvillantak a dühtől, az én kezeim reszkettek, ahogy közéjük fogtam feszült arcát.

-                Erős vagyok, megbirkózom velük. Ha neked megy nekem is! – suttogtam a szemébe nézve. Hinni akartam benne, hogy sikerül, és tényleg végig tudom csinálni. Képtelen voltam elfogadni a másik lehetőséget.

-                Oh hát persze! – morgott Rob dacosan, elfordítva a fejét.

-                Rob! Rob figyelj rám! – szóltam rá, én is egyre idegesebben. Nem hiszem, el milyen makacs tud lenni! Miért nem hiszi el, hogy képes vagyok rá?  - Én mindennél jobban, szeretnék veled lenni. – végre újra felém fordult. - …de nem így… -  sóhajtottam elkeseredetten.

-                Kristen.  Ne csináld ezt. – hangja megremegett, majd elhalt. Éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadnak, és ez ellen semmit nem tehettem.

-                Kérlek, gondold meg! Te már nem a testvérem vagy… sose tudnék többet úgy rád nézni – amint ezt kimondtam, rájöttem mennyire igaz. Akárhogy is alakulnak a dolgok, már semmi sem lesz olyan, mint régen. – Te a barátom vagy, és igenis… szeretnék… – elcsuklott a hangom. Kellet pár pillanat, míg folytatni tudtam, az alatt, az idő alatt próbáltam nem a kettes lehetőségre gondolni. A tudatalattim ugyanis, egyre rosszabb verziókat gyártott a végkifejletről, ha nem sikerül Őt meggyőznöm. – szeretnék kézen fogva sétálni a main streeten… szeretnék a suliban, az öledben ülve ebédelni… szeretnélek karácsonykor a fagyöngy alatt megcsókolni… szeretnék a meccseid után odamenni hozzád és barátnőként gratulálni, vagy vigasztalni… szeretném, ha igazán a barátom lennél. Gyűlölöm ezt az egész titkolózás! – lassan már érthetetlenül krákogtam a könnyektől, de azért csak mondtam és mondtam, mindenképpen meg kell győznöm! Csak ezzel a lehetőséggel vagyok hajlandó tovább élni!

-                Kris…

-                Gyűlölöm, hogy azt kell néznem, ahogy a csajok körülötted sündörögnek, és azt várják vajon melyiküket választod, most hogy – sírtam és keservesen nevettem, ahogy a következő szót kimondtam – szingli… lettél. Gyűlölöm, hogy nem mehetek oda hozzád és bújhatok a mellkasodba, amikor csak akarok… hogy nem mutathatom meg… Igenis hozzám tartozol!  Velem vagy, és csak én érdekkelek! Hogy hazudnom kell a barátainknak, és eltitkolnom milyen boldog vagyok veled…
Kérlek, értsd ezt meg!  - az utolsó mondatom szinte már csak egy néma lehelet volt, aztán karjaimat köré fonva fúrtam az arcomat pólójába, ezzel teljesen eláztattam a puha anyagot. Testemet a zokogás rázta, ha akartam se tudtam volna tovább győzködni… de nem is akartam. Muszáj hinnie bennünk! Ha azt érzi, amit én, meg kell értenie!

Kezei egy ideig a hátamat simogatták, amitől talán egy hajszálnyival nyugodtabban vártam válaszát. Nem voltam hajlandó odafigyelni az agyamban lévő hangra, amire egyre csak azt skandálta: „Ennyi volt. Végeztetek. Fogadd el!” 

-                Kristen. – szólalt meg halkan, a hangja üres volt, és élettelen. – Eddig, nem akartam belátni, mekkora fájdalommal jár ez az egész neked. Nem foglalkoztam vele, mert amikor velem voltál, úgy tűnt boldog vagy…

-                Boldog is vagyok! – helyeseltem még szorosabban ölelve Őt.

-                De neked is meg kell értened engem. 

-                Nem értelek Rob! Nem tudlak megérteni. – elhajoltam tőle, hogy lássam az arcát, bár ez meddő próbálkozás volt a könnyek miatt. – Miért nem próbáljuk meg elfogadtatni velük? Csak időre lenne szükségük és megértenék… Azt az időt pedig simán átvészeljük, mit számít néhány pletyka és gyűlölködő tekintet?

-                Te is tudod, hogy nem csak ennyi lenne…

A végkifejlett egyre közelebb ért hozzánk, de én még mindig makacsul ellenálltam neki, pedig ezt a csatát már elbuktam. Utolsó mentsváramhoz fordultam, hátha ez az egész helyzet más miatt van, egy olyan dolog miatt, ami igaz, hogy fájdalmasan marna belém, de el tudnám fogadni.

-                Nem arról van szó, hogy… szégyellsz engem? – homályos látásommal a földet fixíroztam, de így is éreztem, ahogy Rob teste megfeszül kezeim között.

-                Ilyet soha többé ne merészelj mondani! – rivallt rám mérgesen - Én lennék a legboldogabb, ha mindenki láthatná, hogy egy ilyen csodálatosan gyönyörű, páratlanul érdekes, és különleges lány a barátnőm. – egyértelmű volt, szavai őszintesége, kár hogy nem ez volt a végszava. -  Egy másik városban, nem ott ahol a felszínes emberek megvetnek minket. Nem vagyunk vér szerinti testvérek, de az ő szemükben attól még testvérek maradunk, és az ember nem fekszik le a húgával. Sajnálom.

Néma csendbe burkolózva emésztettem a dolgokat, de meglepően hamar felfogtam. Akkor ezzel befejeztük.

-                Szóval ez a válaszod?  - némán bólintott, tekintete könyörgő volt, de bennem már csak a düh és szomorúság maradt. Minden csepp megértés kiveszett belőlem. – Gyáva vagy! – sziszegtem felé megtörten, ellöktem magam tőle. –  És én ezt nem csinálom tovább! – összefacsarodott szívvel nyögtem ki a szavakat.

-                Mit akarsz ezzel mondani? – Rob pillantása hirtelen ijedté vált, kezeivel megragadott és visszahúzott.

-                Azt hogy ennyi volt… végeztünk.  

-                Kristen kérlek… ne akarj szakítani…

-                Szeretlek Rob. – kimondtam, amit azelőtt így még soha. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a fejem szédült, de tudtam, hogy meg kell tennem. Talán majd egyszer belátja, hogy rosszul döntött. Talán egyszer, bevallja magának, fontosabb a kapcsolatunk, mint a körülöttünk élők. Talán. Bár én már nem reménykedtem. – … De nem fogok többé hazudni.

-                Ne csináld ezt! – Rob homlokát az enyémhez nyomta, ziháló lélegzetét az arcomon éreztem. Finom ujjai a hajamba túrtak, és fejemet magához húzta, hogy ajkai az enyémekre tapadhassanak. Visszacsókoltam, úgy, mint aki sohasem akar többé felébredni ebből a pillanatból. Nyelve gyengéden simogatta az enyémet, miközben karjaival képtelenül közel vont testéhez. Éreztem szívét dübörögni a mellkasában. Belém mart a felismerés: megéri mindezt eldobni?

Rob, épphogy egy hajszálnyit elhúzódott, mindketten mohón nyeltük az éltető oxigént.

-                Ne tedd ezt velem! Ne adj nekem ultimátumot, kérlek! Veled akarok lenni! Tudod mennyire! Tudod, hogy mennyire… de képtelen vagyok. Kristen… – arca elgyötört grimaszba torzult, nem akartam ezt látni, ezért végleg eltoltam magam tőle, és hátráltam egy lépést.

-                Sajnálom.  – mondtam utoljára, aztán elfordultam, és elindultam. Nem tudtam hova megyek, nem volt egy barátom sem, akinek elmondhattam, vagy akire most támaszkodhattam volna.

Egyedül voltam.

Újra.

Üresen.                                            

If you don't believe me

Just look into my eyes

'cause the heart never lies...