22.

Üdv újra :] A következő fejezet egy kicsit, nem is tudom.. majd meglátjátok ;)

Az oldalra kikerült Nikki képe(a kérések miatt ;) ) , valamint új linkek vannak a kedvenceknél!

Még valami! 

Szeretném megköszönni Nesszinek a hosszú kifejtős, visszamenőleges komikat(de omg mekkorák azok ) thx honey  (L)

De persze minden komizómat és a chateseket is különösen lávolom (L)

Cuppanós!

B. 

ps: mi ez ha nem k*baszott hosszú fejezet?xD

ps2: tudjátok hogy nagyon NAGYON szeretem a komikat :D

Kaja utána, elindultunk a városba. Csomó helyre el kellett menni, ezért kettéváltunk. Ő ment a gyógyszertárba, én meg az állatpatikába. A Szupermarketben már együtt lézengtünk.
Automatikusan nyúltam volna keze után, mikor leesett, hogy nem otthon vagyunk. Szar érzés volt visszafogni magam, hogy nem csókolhatom, ölelhetem meg mindenki szeme láttára. Belül fortyogtam az emberek hülyeségén, annyira prűdek, és álszentek. Imádnak belekötni a másikba, kipofázni az éppen aktuális embert, cafatokra tépni, mások önérzetét. Ezek voltak azok a dolgok, amik miatt vissza tudtam fogni magam, sosem tenném ki Stewt ilyeneknek. Hisz én vagyok mindennek…

-           Héj, nagyon elgondolkodtál. Jól vagy? – Kristen rántott ki az önostorozásból. Kocsit tartó kezemre simította a sajátját, épphogy csak egy pillanatra. – Utálom ezt. – nézett körbe undorodva.

Megértően néztem húgom szomorú tekintetét, mást nem tehettem sajnos, hogy vigasztaljam.

-           Nekem is ez a bajom – morogtam halkan, de Ő meghallotta. Épp egy tejet emeltem ki a hűtőből mikor fogta magát, és hátulról átölelt. Egy pillanatra lefagytam.

-           Kristen… - suttogtam megtörten. Most mit csináljak? Mi a francért pont mi velünk történik ilyen? Miért nem vállalhatjuk fel? Miért kell bujkálnunk, mások közelében? Miért kell úgy tennünk mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz? Miért?
Éreztem, ahogy az üveget tartó kezem megfeszült. Mielőtt széttörtem volna, gyorsan a kocsiba raktam és tovább indultam volna. Ezen a részen csak egy két ember lézenget, azok se velünk voltak elfoglalva.

-           Fogd meg a kezem! – hallottam meg Kris hangját magam mellől. Oda nyújtotta nekem a bal kezét és várta, hogy kézen fogjam. Arcomon fájdalmas grimasz játszott.

-           Tudod, hogy nem lehet.

-           Nem érdekel! Leszarom! Elegem van! Az ilyen is csak egy begyöpösödött kisvárosban fordulhat elő. – pufogott idegesen. Nekem is gecire elegem volt már. Nem akartam, hogy szomorú legyen, ugyanakkor féltettem is őt az „emberektől”.

-           Ne haragudj… – leheltem és lassan tovább indultam.  A vissza lévő idő néma csendben telt köztünk.
Egészen addig, míg haza nem értünk. Ő kivágódott a kocsiból és gyors léptekkel indult befelé. Követtem, és amint az ajtó mögött voltunk, magamhoz rántottam egy csókra. Az elején nem csinált semmit, csak állt ott és engem nézett. Aztán, ahogy karjaim csípőjére záródtak, és nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, felengedett. Szemei becsukódtak, ujjait újra hajamban éreztem, testével szorosan hozzám tapadt. Fenekébe markolva emeltem fel magamhoz, könnyű volt, mintha egy hátizsákot tartanék.
Derekam köre fonta lábait miközben telhetetlenül csókolt, ez az én csajom! Beljebb vittem, a konyhapultra ültettem, majd egy hajszálnyit elhúzódtam tőle.

-           Tudom hogy haragszol azért ami a boltban történt, de megérthetnéd, nem akarom hogy az emberek a szájukra vegyenek téged. Én leszarom, mit pofáznak rólam, de azt nem amit rólad… - suttogtam egyenest a szemébe nézve.

-           Engem nem érdekel, ki mit gondol. Teszek rá, mit hisznek rólam. – erősködött.

-           De én nem! – nyakamba fúrta a fejét, de nem szólt semmit. -  Hidd el, én is nagyon szeretném, ha felvállalhatnánk azt, ami köztünk van, de nem lehet. –álla alá nyúltam, kényszerítve hogy rám nézzen. 

-           Tudom, hogy igazad van, de olyan nehéz, legszívesebben mindenkinek elmondanám, hogy érzem magam, hogy mennyire boldog vagyok most. Mike-kal soha nem voltam ennyire, soha! Annyira szar… - arca elszomorodott, pedig nem akartam, hogy sokáig eméssze magát ezen.

-           Hagyjuk most ezt. Inkább foglalkozzunk valami mással. – ajánlottam fel miközben orrommal a nyakát cirógattam. – Na, mit szeretne csinálni a kisasszony? – végre felengedett egy kicsit, és rám vigyorgott, úgy hogy a szívem megdobbant tőle.

-           Oh…hát nem is tudom. Neked van valami ötleted?  - meg sem várva válaszomat, ajkát az enyémre tapasztotta. Elégedetten adtam meg neki amit csak kért, most Ő irányított. Nyelve félénken hívta táncba az enyémet, mialatt újra felemeltem és az ajtó felé indultam.

-           Hova megyünk? – kérdezte két csók között.

-           A csomagokat ki fogja behozni?

-           Nemáár! – nyafogott. Le akartam tenni az ajtóban, de nem engedte, belém csimpaszkodva, vont közelebb magához. – Hát jó, menjünk, de akkor így. – ördögi vigyor jelent meg az arcán, azt hitte sarokba szorított.

-           Rendben – vontam fel a szemöldökömet. – Ha te ezt akarod. – kinyitottam az ajtót és kiléptem a délutáni napsütésbe. Kristen, egész végig , akár egy kismajom kapaszkodott belém.

*

Kristen

A kanapén feküdtünk kezünkben egy- egy joystickkel.
- Úgyhis…mph én nyerehk – magyarázott Rob teli szájjal. Úgy döntöttünk leülünk játszani egy kicsit, aztán pizzát rendeltünk, sört ittunk. Szóval csak a szokásos szombat Stewartéknál.
- Álmodj szépeket! – vágtam vissza, majd egy jól irányzott rúgással felrepítettem a levegőbe harcosát. – Ennyi! 

-           Hé! Te csalsz! – mindig ugyanaz a lemez… nem tudja elfogadni ha,  jobb vagyok. Most csak szimplán kinyújtottam rá a nyelvemet. Rob eldobta a joysticket és fölém gördült.

-           Ne pimaszkodj az idősebbel! – mormolta alig pár centire az ajkaimtól. Na igen, a szokásos szombati programunk kibővült a csókolózással, egymáshoz bújással, és egyéb kényeztetésekkel. Mikor mihez volt kedvünk. Jelen pillanatban a játék ismét – a mai nap folyamán nem először – háttérbe szorult. Már csak arra vágytam, hogy ajkai engem ízleljenek. Magamhoz húztam a fejét, hogy megkapjam, amit akarok, és Ő természetesen nem ellenkezett. Nyelveink sürgetve kutatták a másikat, míg kezünk egymás testén barangolt. Hátra döntött a kanapén, amitől rögvest csomóvá gömbölyödött a gyomrom. Oh hogy én mennyire imádtam, már előre is , ami következni fog. Köré kulcsoltam a lábaimat, ezzel még közelebb rántva magamhoz. Jóleső sóhajjal nyugtáztam a lábaim közé feszülő dudort, még így, felöltözve is éreztem a forróságot. Rob a hajamnál fogva húzta hátrébb a fejem, hogy a nyakamhoz férjen. Egyik mozdulata sem volt fájdalmas, vagy kényelmetlen. Mindent élveztem, amit velem csinált. Ujjaimmal finoman feljebb gyűrögettem a pólóját, mialatt Ő a nadrágomat gombolgatta. De persze ekkor beütött a krach! Az asztalon lévő telefonom, van rángással, és hangos zenével adta tudtomra, valakinek nagyon fontos lettem hirtelen.
- Nem érdekel! – suttogtam sürgetően az ajkaiba, hogy végett vessek a hangzavarnak a telefonért nyúltam. Egészen addig, biztos voltam benne, hogy ki akarom nyomni, amíg meg nem láttam ki keres. Sandy. Vajon mit akar? Hisz nem rég beszéltünk. Összeráncoltam a homlokom, mire Rob egy apró puszit lehelve rá elhúzódott tőlem.

-           Bocs, de szerintem fontos. – nyögtem csalódottan, nézve ahogy felkel és egy laza „semmi gáz” intés kíséretében a konyhába menekül. De azért a lábai közt lévő ágaskodást elnézve, nem voltam már olyan biztos lazaságában. – Szia. Mondjad! – szóltam bele a telefonba, a válasz jó pár másodperc elteltével érkezett csak.

-           Szakítottam Jacksonnal. – csak két szót mondott, de mire végzett már fel pattantam a helyemről.

-           Mindjárt ott vagyok! – ígértem, már a cipőmet húzva.

-           Nem kell sietni. – Sandy hangja természetellenesen nyugodt volt. – Jól vagyok – jelentette ki, és szinte már tényleg elhittem, a hangját hallva.

-           10 perc – azért biztos ami biztos.  Kinyomtam, majd a konyhába futottam. Rob a konyhapultnak támaszkova állt, nekem háttal. Mögé léptem, és szorosan átöleltem.

-           Sajnálom. – szabadkozásom, nem volt több mint néma suttogás.

-           Tudom, én is. – szembefordult velem, kezei közé véve arcomat. – Valami mindig van. – sóhajtotta keserűen.  – Most éppen?

-           Sandy és Jack szétmentek. – a reakciója pusztán egy elmerengő „ohh” volt, amiből kezdtem rájönni, hogy Ő már sejtett valamit.

-           Valahogy nem lep meg. – ezzel be is igazolta a gyanúmat.

-           Sandy fura  volt a telefonban, szóval megyek megnézem.

-           Jah, én meg csekkolom Jacket, hátha kell neki egy kis támogatás. – lehajolt hozzám, és én szégyentelenül csókoltam, rádöbbenve a tényre: ez a délután sem lesz a miénk. Igen csak nehezemre esett elválni Robtól, de muszáj volt.

-           Mennem kell – húzódtam el tőle, kelletlen. – Este látlak.

-           Este – kifelé indultam mikor rácsapott a fenekemre. Mosoly terült el az arcomon, de amint Sandyre gondoltam, ez a mosoly elhalványult. Miért nem lehet mindenki egyszerre boldog? Az hogy valakinek összejön, rögtön valaki kárát jelenti? Az élet kurva nagy szívás.

*

Sandy

-           Azt hiszem végeztünk. – szólaltam meg végül, egy nagyon, nagyon hosszú csendet követően.

-           Én nem akarom ezt, szeretnék veled maradni. – lépett közelebb hozzám, de feltartott kezem jelezte, nem ajánlatos hogy hozzám érjen.

-           Én nem, és hidd el nem csak azért mert smároltál Ashleyvel. Régóta nem klappolnak a dolgok, és ezt te is tudod. – Hát persze hogy tudta! Különben miért csalt volna meg? Ráadásul pont azzal a mindenki cicája ribanccal, azért csalódtam egy kicsit, azt hittem lesz egy szint. De úgy látszik mindegy.  Jobb is most, azért hálás vagyok hogy nem pár héttel korábban jött ez a kis „incidens”, akkor talán még érdekelt is volna. Persze most is szarul esett, kinek ne esne? Csak…nem volt olyan erős az ütés. Sőt! Talán számíthattam volna rá. Talán.

-           Sandy, kicsim. Kérlek. Egyetlen botlás volt, én magam mondtam el neked, hogy lásd: őszinte vagyok. Tudod hogy bármit megtennék érted. – stb.stb. Már megvolt az első, és egyben utolsó sírás rohamom, most már a laikusok nyugalmával szemléltem az eseményeket. Már döntöttem, éppen ezért bosszantott, mikor Jackson huszadjára is belekezdett.

-           Jackson, drágám. – oda mentem az ajtóhoz és szélesre tártam. – Fogd fel! Vége van! Jobb lenne, ha most már elmennél, legalább ezt megtehetnéd még értem.
Eltelt egy perc, és Ő nem mozdult. – Kérlek! – már nagyon vágytam egy sörre…

-           Sajnálom. – ez olt a végszava, az övé és a kapcsoltunké is. Bevágtam az ajtót, és a hűtőhöz másztam. Kivettem egy üveggel, majd felmentem a szobámba. Felhívtam a csajokat, elújságolva a „nagy hírt”. Az összes itt akart lenni percek alatt. 
Elég ramatyul néztem ki, hála Mr. Rathbone ténykedésének, gáz lenne így fogadni őket. A fürdőszobában, magamat nézve, kezdtem fésülködni, végighúzva a kefét a hátam közepéig érő hajon. Ahogy tükörképemet néztem, egyre homályosult a kép. Nem értettem mivan, de a tükörben lévő alak szemeit is apró csillogás kerítette hatalmába. Sírtam. Bassza meg, sírok…
Megtámaszkodva a mosdón kerestem az okokat, aztán rájöttem. Az a szemét kibaszottul megalázott, eltiport mindent, amit valaha is szerettem benne, ráadásul totál hülyét csinált belőlem. Ezek után jobb érzésekkel bömböltem tovább, nem az elveszett szerelmet sirattam, hanem a méltóságom.

*

Szinte másodpercre pontosan értünk a házhoz Annal. Aggódó tekintetek közepette vártak hogy barátnőnk ajtót nyisson. Amikor ez megtörtént majd lepetéztem. Semmi hiszti roham, semmi kétségbeesett arc. Csak egy már-már nyugodt tekintet.
- Sziasztok. – nem bírtam megszólalni, csak megöleltem

-           Héj nyugi. Már jól vagyok. Hamar megemésztettem.

-           A telefonban is olyan nyugodt voltál…azt hittem… - kezdte Ann, majd követve a példámat, megölelte.

-           hogy megőrültem?

-           Valami olyasmi.

-           Még egyszer mondom, már teljesen jól vagyok. De jó hogy itt vagytok. Gyertek be! – hívott be minket, majd sörrel kínált. Hát persze hogy kértünk! Kivonultunk a teraszra, rágyújtani. Nikki írt egy sms-t hogy épp a „randin” van, azzal a netes sráccal, és hogy nagyon sajnálja de nem tud eljönni. Sandy meg csak vigyorgott. Lehet hogy belőtte magát…Már épp a tű nyomait kezdtem volna keresni mikor csengettek. Volt egy tippem ki lehet.

-           Hát én letépem a farkát annak a szemétnek! – csatlakozott be hurrikán módjára Lil.

-           Húzz sorszámot baby! – intette le Ann.

-           Enyém a haja! – jelentettem ki ridegen, de rögtön perverz élvezet futott át rajtam ahogy elképzeltem Jacksont kopaszon.

-           Nyughassatok már! Azt sem tudjátok mi történt!- oltott le minket kedves barát nélküli barátnőnk.

-           Rendben, igaza van. – szólt közbe cinikusan diplomatikus hangon Lil – Sandy drágám, elmondanád mi történt?

-           Smárolt Ashleyvel.

-           Mocskos féreg!

-           Én megmondtam!

-           Eltapossuk!

-           Vagy inkább ivartalanítjuk!

-           Én még mindig a kopaszra nyírásra szavazok!

-           Szerintem itassuk le, aztán tegyük ki a főtéren egy szál pöcsben!

-           Ez tetszik!

-           Tudom én találtam ki!

-           Jó, de nyírjuk le kopaszra és úgy tegyük ki! Légyszii! –akkor is kopasz lesz!

-           Lányok Stop! Ann az ivartalanítás nem vezet sehova. Kristen kopaszon is kellene a csajoknak. Lil, bármennyire is csábító a főteres ötlet arra is nemet kell mondanom. Nem akarom semmit már tőle, még annyit se hogy kitöltsem rajta a mérgem. Ami higgyétek el, elég nagy volt, sőt még mindig az, ha arra gondolok mennyire megalázott.  De be kell valljam, jó ürügy volt ez a dolog, már rég szakítanunk kellett volna. Az utóbbi hetekben már semmi sem passzolt. – vallotta be szem lesütve, miközben nagyot szívott a cigijéből. Visszagondolva tényleg sejthettem volna hogy van valami gáz, de persze nekem mostanában nem jár máson az eszem csak…

-           Akkor csak had ragasszuk oda a székéhez!

-           Nem!

-           Kutyatámadás!

-           Nem!

-           Véletlen fodrász baleset!

-           Nem! Elég! Inkább igyatok velem, azzal segítetek a legtöbbet, ha velem vagytok.
Igen, ebben igaza volt, és mi ittunk is…