23.

Hy all! Szóval: bocs hogy eddig nem hoztam a frisst, pontosan egy hete volt legutóbb. De ez volt az uccsó alkalom hogy mentegetem magam, egyrészt mert felesleges , másrészt meg ezentúl nem lesz kint a friss időpont viszonyításnak.
A leendő kődóbálóknak üzenném hogy ha :majd ők is, reggel 5-től este 8-10ig suliban lesznek, és alvás helyett, ezerrel neki állnak írni amint hazaértek, minden zokszó nélkül, na majd akkor dobálhatnak.
Kösz a figyelmet. 

Komihatár nincs.

Tessék a - nem elég hosszú - rész.

B. 

zene a részhez: http://www.youtube.com/watch?v=BELNiWGF0aM

ezt hallgattam, ez ihletet, ez illik hozzá...

Miután jól elbeszéltük( elittuk) az időt, Ann szólt, hogy mennie kell, Nikki viszont telefonált hogy jönne. Én paráztam hogyha még többet iszok, nem találok haza, Rob meg pipa lenne. Szóval nehéz szívvel, de felálltam, megöleltem Sandyt és Lilt, aki vele maradt még. 
Nem voltam nagyon berúgva, de azért éreztem az alkohol hatását. Kicsit szédültem. Miután leállítottam a motort a házunk előtt, nagy sóhajjal nyugtáztam: sikerült hazafuvaroznom magam.
Eldöcögtem az ajtóig, és már kerestem volna a kulcsot, de már kinyitották helyettem.
- Azt hittem már haza sem jössz! – rivallt rám Rob de hangjának kemény élével szemben tekintete gyengéd és megkönnyebbült volt. Karjaiba vont, majd becsukta az ajtót mögöttünk. Ajkait az enyémre tapasztotta, de mielőtt még nagyon beleéltem volna magam a dolgokba elhúzódott.

- Te ittál??  - kérdezte hirtelen.

- Igen. És? – nem értettem mit zavarja ez őt. Ők is biztos ittak a srácokkal.

- És? Beültél részegen a volán mögé? – ez inkább kijelentés volt, sem mint kérdés. Rob arcán megrándult egy ideg. Most már dühös volt.

- Jó, de nem lett semmi bajom. – végigmutattam magamon a kezeimmel, csak hogy szemléltessem, egyben vagyok.

- Szerencsére, de te teljesen meghibbantál?! Miért nem hívtál? Elmentem volna érted! – idegesen a hajába túrt, várva a válaszom. De én – az alkoholnak is köszönhetően, amit megittam – csak megrántottam a vállamat és a konyha felé sétáltam.

Persze nem volt ez ilyen egyszerű. Rob a könyökömnél fogva visszarántott.
- Neked tényleg elment az eszed? Ennyire semmibe veszed az életed? – puffogott még mindig, mint egy idegbeteg. Én meg nem értettem mi a baja. Itt vagyok, minden oké. Mit kell ezt ennyire túlvariálni? Nem csak hogy jól vagyok, hanem remekül! Sőt! Most megkívántam még egy sört, alvás előtt jót tenne.
- Elengednél végre? –kérdeztem nyugodtan, a kezére pillantva, ami még mindig engem fogott. Direkt nem vitatkoztam vele, hagytam hadd mondja a magáét, akkor hamarabb abbahagyja, főleg ha nem szólok vissza.

Rob még pár pillanatig rám bámult, majd elengedett. Én a hűtőhöz léptem, és kivettem egy sört. Feltűnés mentesen akartam kibontani és fel vonulni a szobámba, mielőtt drága bátyám megint leordítaná a fejemet, de persze most se volt szerencsém.
Egy pillanatra dermedten bámulta az üveget a kezemben, majd arcán gúnyos vigyor terült szét.

-                Tudod mit? Igyál még! Jót tesz neked! Idd meg az összes sört! De ott van még apa bárszekrénye is! Vedeld fel azt is! – köpte oda foghegyről.

-                Ne beszélj úgy velem, mint egy alkoholistával! Nem vagyok az! – vágtam a képébe, és csak hogy bosszantsam nagyot kortyoltam a sörből.  – Te többet iszol, mint én!

-                Igen! De én nem vezetek! Azt hittem a történtek miatt legalább elgondolkozol, mielőtt beülsz a volán mögé, de úgy látom, téged még ez sem érdekel. – ez ott ütött ahol fájt. Tudtam, hogy ez egy baromi kényes téma nála,és rohadtul éreztem magam, hogy pont én nyitottam fel, régen lezárt  sebét.

-                Én…

-                Tudod mit? Tessék! Itt a kocsim kulcsa! Vidd! Öld meg magad, ha ennyire hülye vagy! – azzal odavágta elém a kulcsát, és felment az emeletre. Az ajtó hangos robajjal csapódott be. Abban a percben jobban utáltam magam mint eddig bármikor. 
A sörömet a mosogatóba dobtam, az üveg, hangosan tört össze. Csak néztem, ahogy a sör csordogál a lefolyóba. Mostanában mindent elszúrok. Tényleg, hogy lehettem ilyen felelőtlen? Az agyam előhozta a képsorokat, amiket már rég eltemettem magamban, Rob arcát, ahogy torz, fájdalommal teli grimaszba borul mikor a szüleim elmondták neki a történetet... Ettől az emléktől a szívem összefacsarodott. Kimentem a teraszra hogy rágyújtsak, de a kezem annyira remegett, hogy csak pár perc bénázás után sikerült. Leültem a medence szélére, és csak bámultam a türkiz színű vizet. Másképp is belegondoltam a dolgokba, ha Rob tenné velem ezt, valószínűleg én ugyanígy reagáltam volna. Sosem akartam elveszíteni, egyrészt mert a testvérem, másrészt mert…mert valami sokkal-sokkal több volt a számomra, amit szavakba önteni ugyan nagyon nehéz lett volna. Megértettem az idegességét, jogos volt minden hozzám intézett szava.
Rohadtul éreztem magam a hülyeségem miatt. Visszamentem a házba, egyenesen az emeletre indultam. Beleszagoltam a hajamba, majd a kabátomba. Bűzlöttem az alkoholtól. Ezek után még jobban elszégyelltem magam, és azonnal lezuhanyoztam. A hajamat is megmostam, majd felvettem egy rövid nacit és a pólómat. A fürdőből kiérve, Rob szobája elé léptem. Féltem bekopogni, tartottam tőle , hogy még haragszik rám, hogy nem akar látni. Talán várnom kellene, és ma este hagyni, lenyugodni. De, annyira vágytam a közelségére, Őrá , hogy nem bírtam ki. Utáltam, hogy rosszul éri magát, meg akartam vigasztalni. Hát ez vicces, pont én vigasztaljam meg, mikor én okoztam a balhét? De akkor is…

-                Rob? – félénken kopogtam az ajtaján. Senki nem felelt. Fájdalmasan haraptam az ajkamba. Biztos dühös rám még. Remélve hogy nincs bezárva, finoman benyitottam a sötét szobába. A szemem egy ideig szokta a sötétséget, majd megláttam körvonalazódni bátyám alakját. Az ágyon feküdt, és a falat bámulta.  Próbáltam abbahagyni az ideges, egyhelyben topogást , de nem ment.

-                Bocsánatot akarok kérni. Sajnálom, hogy ilyen felelőtlen voltam. – mondtam hangomba belesűrítve minden megbánásomat. Soha nem szerettem bocsánatot kérni, vagy a hibáimért szabadkozni, de tudtam, most ezt kell tennem. Reméltem, hogy Rob elnézni nekem a ma esti dolgokat, és azt  a kis időt, ami még maradt -amíg Xavi meg nem érkezik - együtt tölthetjük.
Nem szólt egy szót sem, csak felállt, és hozzám lépett. Félve emeltem rá a tekintetem, de szemei kifürkészhetetlenek maradtak.  Hirtelen két karját körém fonta és szorosan megölelt. A lábam a levegőben kalimpált, de nem érdekelt. Visszaöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Éreztem testének minden rezdülését, leheletét a nyakam tövénél, forró tenyerét a lapockámnál.

-                Olyan bolond vagy. Hogy teheted ezt velem? – kérdezte a hajamba suttogva.

-                Nem gondolkoztam. Ne haragudj… - a hangom elcsuklott egy pillanatra. A hangjából áradó fájdalmas él szinte letaglózott, a torkomban gombóc nőtt az elfojtott könnyektől.

-                Nem csak a szüleim miatt… De arra nem gondoltál, hogy mi lett volna… Képes lettél volna itt hagyni engem egyedül a világban? Nélküled?

-                Sajnálom – leheltem, és már nem is titkoltam lassan eleredő könnyeimet. Karjaival még jobban magához húzott, mintha nem hinné el hogy ép, és egész vagyok.

-                Te hogy érezted volna magad a helyemben? – kérdezte rekedten. – Szerinted képes lennék feldolgozni hogyha valami történne veled? – letett a földre , és kezei közé fogva arcom, belenézett a szemembe. Ettől csak még rosszabbul éreztem magam, mert tekintete televolt a be nem teljesült lehetőségek által okozott fájdalommal.

-                Ígérem többé nem csinálok ilyet – leheltem halkan miközben ő elcsípett egyet , a szememből kigördülő könnycseppekből.

-                Az a fontos hogy jól vagy, és itt vagy velem. – mormolta az ajkaim felé közeledve. Azok egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében nyíltak szét akaratos nyelve előtt. Most, hogy végre újra megcsókoltam, már szinte fizikai fájdalmat okozott volna, ha egyedül kell aludnom. Hál isten, ezt a veszély már nem fenyegetett. Rob ugyanis az ágy felé kezdett húzni, majd ledöntve rá, mellém feküdt. Elgondolkodva szemlélte sóvárgó arcomat, amitől nekem mosolyogni támadt kedvem.

-                Mi az? Van valami rajtam?

-                Nem… csak, csak olyan szép vagy. Nem akarom elképzelni, hogy mással vagy. – meglepett a gyors témaváltás, vajon ez most, hogy jutott eszébe? De, ne járassa már ilyen hülyeségeken, azt a szép fejét.

-                Akkor ne képzeld el!Veled vagyok! Veled is maradok! Téma lezárva!

-                De meddig? – csúszott ki a száján, olyan halkan, hogy még a sir csendben se hallottam tisztán. Sőt, lehet hogy csak képzeltem…Csak hogy leállítsam a további marhaságok agyalásáról, sürgetően megcsókoltam, rámászva kemény mellkasára. Olyan voltam , mint egy telhetetlen kisgyerek, mind  többet és többet akartam, ajkaiból, bőréből, mindenéből! Rég volt már a pillanat, mikor még nem tudtam mit is kellene csinálnom, hogyan is kellene örömet okoznom neki. Mostanra már biztos kézzel nyúltam le a nadrágjához, tisztában voltam vele, mit kell tennem hogy jó legyen, és örömmel tettem.