26.

Itt van az új részecske, nem túl eseménydús, dehát istenem. kell az ilyen is :P 

köszönöm a kommenteket, örültem nekik...nagyon... ;) 

love.

B.

Pár perc, vagy akár órák elteltével (nem igazán fogtam fel az idő múlását miközben elrévülve bámultam a véres foltokat, belsőcombomon) úgy éreztem muszáj kezdenem magammal valamit. Nem ülhetek egész végig az ajtónak támaszkodva, akár egy rakás szerencsétlenség, így hát lefeküdtem a hűs csempére, egy fokkal jobb, nem?
Bámultam a fürdőszoba szekrény alján összegyűlt porszemcséket, agyam már nem zakatolt lázasan. Már csak szenvedtem. Sajgott a lelkem ahogy Robra gondoltam, és ennek hála, minden percben újabb névtelen könnycseppek szegélyezték arcomat. Lehunytam a szemem, aludni akartam, aludni, és elfelejteni ezt az egészet. Egy új esélyt kérni, hogy visszaforgassam az időt, és minden erőmet latba vetni, a csúfos vég elkerüléséért. Álmodtam talán, de csodaszépet, Ő és én, egymás karjaiban, izzadtan, boldogan, kielégülten. Ahogy lennie kellett volna…

Halk kopogásra pattantak ki a szemeim.

-                Kristen – hallottam meg lágy szinte simogató hangját az ajtó mögül. – Én elmegyek Xavi elé. – csak ennyit mondott, de én nem voltam képes megszólalni, egy kósza betű sem jött ki a torkomból. Még nem. Hamarosan az éteri csendbe, puhán belemászott egy ajtó csapódás, innen tudtam, hogy elindult.
Fel kellett kaparnom magam a földről, mielőtt Xavi megérkezne, és kérdezősködés lenne a vége. De nem ment, mint mostanában semmi sem. Próbáltam felállni, de az álmom visszatartott, egy pillanatig csak elmerengtem rajta, mennyivel jobb lenne most, ha nem vagyok olyan…amilyen? Bárcsak lefeküdtem volna Mikeal! Akkor most nem terülnék szét a fürdőszoba kövön, nem átkoznám magam, és nem sajnálnám ennyire Robot, amiért egy ilyen érzelmileg (és most már testileg is) defektes, nyomorultra pazarolta az idejét.

Ismét behunytam a szemem, és a simogatóan kellemes képek tengerébe merítkeztem, hogyha csak pár percre is, de megnyugodjak. Mert amint felébredek…talán ,semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen.

Robert

A cigi a kezemben sercegve izzott fel újra mikor beleszívtam, csak hogy eltereljem a figyelmem. Már vagy 4x akartam rátörni az ajtót, fürdőbe zárkózott húgomra, de a folyosóra kilépve mindig visszafordultam. Nem tehettem meg vele. Hagynom kellett megnyugodni, de hogyan hagyhatnám, mikor én is tiszta ideg vagyok?! Még most is visszhangoztak fejemben fájdalmas sikolyai, direkt kénsavként frissen nyiszált sebeimre. Nem lenne szabad magamat sajnálnom, de én mégis ezt tettem. Ráadásul még mindig fortyogott bennem egy kicsit a dac, és a düh keveréke, ami ugyan nem pont Kristenre irányult, de valahogy köze volt hozzá.  Nem haragudtam rá, nem haragudhattam, de maró tehetetlenséget éreztem, belül majd szétrobbantam miatta. Egyszerűen mindenkire ordítottam volna, hiszen az egész világ összeesküdött ellenem. Keserű mosollyal arcomon néztem le a medence tiszta, türkiz vizére, ahol nem is olyan régen, olyan mámorítóan édes pillanatokban volt részem. Erre bassza meg semmi sem úgy sikerül, ahogy kellene. Hogy rohadna meg az egész tetves mindenség, amiért ilyen csúful elbántak velem, velünk!  Igazságtalannak éreztem az egész helyzetet, mert én mindent megtettem annak érdekében, hogy tökéletes legyen a dolog. Igaz, nem vagyok tisztában a fájdalommal, amit érezhetett (mert hát érzett, különben nem állított volna le, nem sikoltott volna, olyan szívet facsaróan, hogy az emberben meghűl a vér, és rögtön keresni kezdi ki miatt kínlódik ez a tökéletes angyal?Közben a válasz Önmaga. De hisz én annyira figyeltem rá!), de a bántó gondolat ott motoszkált bennem, miért nem bírta még egy kicsit ki?!...
Na tessék, most már megint Kristenre akarom kenni… Nem! Hirtelen gerinctelenül undorítónak éreztem magam, előbbi eszmefuttatásaim miatt. Én is hibás vagyok! Fasznak erőltettem!? De hát Ő akarta…Áhh! Fájdalmas sóhaj kíséretében temettem arcomat kezeimbe, majd újra rágyújtottam. Persze akárhány cigit is szívtam el a helyzet mindig ugyanaz maradt. Szar. Nem tudtam, mit kellene tennem, mi lenne a helyes viselkedés ilyen helyzetben? Csak sejteni mertem Kristen érzéseit, amik sejtéseim szerint most, egyáltalán nem voltak szívélyesek velem kapcsolatban. Ismét felvillant előttem kínlódó arca, a szívem összeszorult az emlékképtől.
De még így is…még így is csodás érzés volt az a pár pillanat, amíg tartott…
Nem mostanában lesz folytatás az is biztos. Viszont rettegtem a gondolattól, hogy minden olyan lehet, mint régen. Azt nem viselném el. Most minden tőle függ. Én le fogom nyelni a sérelmeimet – amiknek a nagy része, türelmetlenségemből fakad-,  az összes hiúságom, dühöm, önsajnálatom…érte megteszem. Csak ne hagyjon újra magamra…

Oké Rob! Muszáj csinálnod valamit, mielőtt teljesen magával ragadnak a kétségbeejtő jövőképek a kapcsolatotokról! Az órára nézve még korán volt, de úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem, így elindultam Xavierért a reptérre. Útközben talán összetudom szedni magamat annyira, hogy ne tűnjek fel neki.  Az ágyat gondosan elkerültem tekintettemmel miközben kiléptem a folyosóra. Ismét megtorpantam a fürdő ajtaja előtt, de aztán erőt vettem magamon, és bekopogtam. Senki nem felelt. A szívem hevesen vágtájából hirtelen lefékezve, fájdalmasan összeszorult. Ökölbe szorított kézzel küzdöttem pár értelmes mondatért. 

-                Kristen – kezdtem, miután sikeresen elfojtottam hangom rekedt remegését. – Én elmegyek Xavi elé. – megint néma csend fogadott és rajtam újra úrrá lett a tehetetlen elkeseredettség. Nem tudtam mit tegyek, képtelen voltam rájönni… Pedig már bármit megtettem volna csak, hogy vigasztaljam…minden sértettségem a múlté volt.  A világra még haragudtam, mert ilyen szemét módon bánt Krissel. A legtöbb hülye picsa, aki 14 éves korában már szétteszi a lábát, meg sem érzi az elsőt.
De az én édesen naiv, gyönyörű, érzelmes húgom persze igen. Ez kibaszott igazságtalan. Lehetséges, hogy az élet Kristent bünteti a tré életmódom miatt? Bár erre még gondolni is hülyeség volt.
… talán jobban kellett volna igyekeznem....

*


- Tesó! 1000 éve nem láttalak! – pacsiztunk össze Xavival, amint megérkezett. Mi tagadás, jól megváltozott. Igaz, még most sem egy izomgalamb, de azért pár kilót felszedett magára, így már nagyobb, mint Kristen. – Mesélj, mi van veled? – terelt ki újra kezdődő mélabúságomból.

- Semmi különös. Élem világom. Haverok, pia, bulik.

- Csajok?! – vágott rögtön abba a témába, amiről igencsak, nem akaródzott beszélnem.

- Jah..azok is. – tértem ki a válasz elől a hajamat túrva. Gyorsan beléfojtottam a szót egy időre, míg a kocsihoz értünk, de az elkövetkezendő egy órát úgysem úszom meg.

Szerencsére hamar leakadt a – most fájóan – érzékeny pontokról, és a végén már fesztelenül beszélgettünk, számomra nem igazán érdekes témákról. Magamban egy percre sem felejtettem el Kristen, reméltem, mire hazaérünk, kijön a fürdőből, és láthatom, magamhoz szoríthatom apró testét, rendbe hozhatom a mai hibát, vagy legalább érezhetem, hogy velem van! (? hmmm valami nem stimmel, nem tetszik ez így XD ötlet? :D )

Xavierből hazafelé ömlött a szó, nekem nem kellett sokat a beszélgetéshez tennem. Mesélt Ő mindenről, ami azóta történt vele, hogy elváltunk. De úgy vettem le, a jó külsővel, egy kicsit módosult a személyisége is. Hirtelen mintha, a pár hete ismert Ön magamat láttam volna benne. Nőbolond, féktelen, vad, buli őrült, és egészségesen egoista, ami azért bejön a legtöbb csajnak. A legtöbbnek.  A mi sulinkban is tapadhatnak rá az üresfejű, magukat tökéletesnek látó tömeg macák.

Nekem mindegy, én úgyis visszavonultam ettől az egésztől. Az én értékrendem legtetejére, nem is olyan hirtelen egy valaki került. Az a valaki, aki félelmeim beigazolódására még mindig a fürdőt tekintette saját elefántcsonttornyának. Arcom lemondó grimaszba torzult mikor érkezésünkre a néma ház éteri homálya felelt.

-                Kristen – kiáltottam felfelé indulva, Xavi persze jól nevelt kölök módjára jött mögöttem. – Kristen! – kiabálta velem együtt.

-                A fürdőben vagyok. Csak lefürdök és jövök. – mondta egy erőtlen hang az ajtó mögül. Ha nem tudnám mi történt, fel sem tűnt volna, így Xavier se vehette észre. Ezt bizonyítandó, Mr. nagyváros, a következő pillanatban már vágtatott is lefelé, hogy bevágódhasson a TV elé.

-                Meghalsz – üvöltötte vihogva, akár egy 12 éves játék örült. Na igen, ha valami, hát ez sosem változik. Leültem vele, nem hagytam meg a gyanakodás legkisebb esélyét sem. Egy kis időre sem tudtam elvonatkoztatni a Kristennel történtektől, egyre csak járattam az agyam. Aztán egyszer csak megjelent a kanapé mögött, akár egy szellem.

-                Szia Xavi! – lépett oda hozzá, két puszit nyomva az arcára.  – Ne haragudj hogy nem mentem én is ki eléd, de elég rosszul voltam, és még most is furán érzem magam. Úgyhogy szerintem lefekszem. Bocs, hogy elbaszom az első estédet itt.

-                Ugyan már! Stew, csak nem képzeled hogy haragszom?  Ha gáz van tényleg menj és aludd ki magad! Mi Robbal elleszünk ne izgulj!Lesz még elég időnk pótolni ezt a napot. – vigyorgott ezerrel, mire Kris arcára is mosoly kúszott. Beletúrt Xavi hajába, majd jóéjszakát kívánva felfelé indult. Kerülte a tekintetemet, olyannyira hogy egyszer sem nézett rám. Pedig én végig Őt bámultam, feldagadt szemeit, most még inkább törékeny alakját, és az őszinte erőfeszítést, amivel próbálta elrejteni mindazt amin az elmúlt pár órában át ment.

-                Na mivan?! K.O van! Meghaltál, én nyertem. – nem is figyeltem a játékot, így könnyű volt kinyírnia, na nem mintha meghatott volna jelen pillanatban. Sokkal inkább lettem volna Kristen mellett, de nem tehettem. Xavi velem akart „elleni”, tényleg nem hagyhattam itt, hogy nézett volna már ki csóri gyereket leszarni, hadd játsszon magába mint a gyépések? Tehát maradtam, és hogy az elkövetkezendő pár órát végigszenvedjem, szükségem volt jó pár sörre, valamaint végtelen türelemre Xavi meg,  a - most felettébb idiótának érzett – poénjai ellen.

De aztán csak véget ért az este, végre megunta a dolgot és elfáradt. Gyorsan megmutattam a szobáját, és már ott is hagytam. A forró zuhany némiképp elálmosított, de nem szándékoztam bealudni, válaszok nélkül.

Halkan belopóztam Kristen szobájába, Ő maga szorosan a takaróba bugyolálva feküdt az ágyán. Pár percig csak néztem, ahogy kisimult arcán nyugalom játszik. Óvatosan befeküdtem mellé, átölelve karcsú testét, mire  Ő csendesen felsóhajtott. Talán fel is ébredt…minden esetre hagyta hogy magamhoz húzzam. Már biztosan ébren lehetett, mert hátát szorosan mellkasomnak nyomta, miközben egy kezemet magára húzva még jobban ölelésembe férkőzött. A szívem vadul rázta a bordáimat, nem utálhatott meg , ha elfogadja a közelségem!

Nem szóltunk egy szót sem, nem volt rá szükségünk, ahogy a válaszokra sem. Azok ráérnek.

Meleg testünk egymáshoz préselődve üdvözölte újra egymást, és ez mindennél többet jelentett. Mintha semmi sem szakíthatná szét ezt a köteléket, ami köztünk van. Persze lehet, hogy a holnap egy rémálom lesz, de nem érdekel.  A pillanatnak éltem, és ez a pillanat, Kristen volt. Csak Ő.

Beszívtam hajának kellemes illatát, ez volt számomra az útlevél, amivel a bejutottam az öntudatlanság édes kapuján.