31.

 

   

Olvassátok és utáljatok! :]

NAGYON szeretem a komikat <3

láv

B. 

Robert

Visszafelé tartottunk már a kis „kitérőnkből”, Kristen a kezemet markolta, én meg túl boldog voltam ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek. Különben is, az hogy egymás kezét fogjuk nem olyan furcsa, a testvérek szoktak ilyet, mi főleg. De a mosolyt, ami mindkettőnk arcán ott villogott, el kellett tüntetnünk, mert túl árulkodó lett volna. Az ajtó előtt visszarántottam magamhoz még egy csókra.

-                Te menj be előbb – leheltem a szájába elragadtatottan. Ez az este nem is lehetne tökéletesebb. – Így nem leszünk feltűnőek, úgyis elszívok még egy cigit. -  A részegségem rég elszállt, vagyis megmaradt, csak nem a piától…De azért még rám fért egy pár perc a friss levegőn.

Kristen szemeiben a titkolózás izgalma látszott mikor válaszolt.

-                Mit értesz a feltűnő alatt? – kérdezte ajkait harapdálva, legszívesebben újra megcsókoltam volna, de egy kisebb csoport közeledett felénk.

-                Ha látnád magunkat kívülről tudnád. – eleresztettem a kezét, majd észrevétlenül rácsapva a fenekére útnak indítottam. Ő még egyszer kacéran hátranézett a válla fölött, aztán eltűnt az ajtó mögött. Az én csajom. – sóhajtottam kibaszottul elégedetten.
Annyira kellett nekem, mint az utolsó lélegezet. Kristen volt a bennem rejtőző kiszabadított lélek másik fele. Vele igaz lehettem mindig is, és most hogy a kapcsolatunk már nem csak testvéri volt… most nyert számomra értelmet egy csomó össze-vissza zagyválás, és nyálas hülyeség, amit az emberek 18 éven keresztül próbáltak belénk sulykolni a könyveken, filmeken, zenén keresztül. Milyen különös…

Mélázásomból Kellan rángatott ki végül, aki kijött megnézni hol vagyok már.

-                Haver azt hittem rég haza zúztatok Kristennel hogy egymásnak esettek. – a hangja egy fokkal vidámabb volt, biztos ivott még egy párat.

-                Megtörtént – feleltem önelégülten miközben a cigi lassan sercegett a kezemben.

-                Oh mester! Taníts! – Kel arcán végre felrémlett az a perverz vigyor, ami mindig idegelt ugyan, de most ez biztosított róla, hogy még nincs teljesen padlón Miss.hülyepicsa miatt.

-                Sokáig voltunk távol? – érdeklődtem csakhogy szóval tartsam.

-                Áh… csak, ¾órát. Már nem győztem kiszaladgálni aztán meg falazni a többiek előtt.

-                Bocsi… Kristen nem bírt magával. – somolyogtam, ahogy agyam újravetítette a nemrég megélt emlékeket.

-                Kristen mi? – Kel úgy vihogott, mint valami hülye, kezével a hátamra csapott, de úgy hogy megtántorodtam tőle.

-                Na gyere te melák igyunk valamit!

-                Erre várok már amióta leléptél te puhapöcs!

-                Bazd meg! – vihogtam most már én is vele együtt.

A teremben vágni lehetett a füstöt, ahogy egyre beljebb araszoltunk. Én elmentem pár rövidért, Kel meg vissza az asztalhoz. Viszont mire odaértem legjobb barátom távozni készült.

-                Te meg hova… - nem fejeztem be a kérdést, nem volt értelme. Legújabb attrakcióként Xavi nyelve épp utat tört magának Lil szájába, aki szerintem már azt sem tudta hol van. Nagyot csalódtam mind kettőben, de jelen pillanat volt nagyobb problémám is…

-                Ez miatt ne menj haza, inkább igyunk még egy párat! – próbáltam úgy tenni, mint ez tényleg egy kis semmiség lenne, de tudtam hogy ez Kellnek igenis rohadtul nagy dolog. Főként mert tényleg bízott a Lilel való kapcsolatának sikerességében.

Az említett egy pillanatra elszakítva magát Xavitól felnézett ránk. A tekintete…talán a legjobb szó rá a zavarodott. Ugyanakkor furcsán üveges szemei láttán elgondolkodtam egy kicsit, ez nem csak a pia, valami azt súgta unokatestvérem még otthon „bevásárolt” az itt létére. De Ezért tuti megölöm. Csak legyen már holnap reggel, beleverem a fejébe a játékszabályokat itt Sanfordban.

-                Nem kösz, így is felfordul a gyomrom. – bökte ki csalódottan Kel és már kifelé tartott. Utána futottam, mégis csak a legjobb barátom és féltettem a bőrét.

-                Kellan, sokat ittál. Inkább hívok neked egy taxit. – ajánlottam fel, de leintett.

-                Nem kell, hidd el hazafogok érni!

-                Akkor azért csörögj rám, ha otthon vagy! – jó tudom, de tényleg sokat ivott…

-                Igenis anyu! – összepacsiztunk majd beszállt a kocsiba.

-                Hé Kel! – szóltam még utána mire leengedte az autó ablakát. – Sajnálom… - azt  pontosan nem tudtam mit, de remélem értette az együttérzésemet.

-                Hát még én… - azzal elhajtott.  Sokáig néztem az autót, míg el nem tűnt a szemeim elől. Akkor aztán muszáj volt visszaindulnom a többiekhez. 

Lil

Nem láttam, nem hallottam. Csak repültem. Isteni érzés volt, mintha a testem súlytalan, a lelkem szabad, az agyam határtalanul könnyű lenne. Igaz nem emlékeztem, hogy kerültünk a Gardenbe, az utolsó, ami rémlett, hogy Xavi odaszór egy csíkot elém, majd maga elé is.  Nem szoktam ilyet csinálni, de Ő azt mondta ez szinte semmi..holnapra kimegy belőlünk. Bírtam ezt a Xavi gyereket, rendes volt és vicces. Bár nekem kicsit éretlen, de hát kit érdekel? Dögös pasi! Persze nem olyan mint Kellan…de Kellan…nem akartam rá gondolni. Gyorsan felszívtam a cuccot mielőtt újra leragadna magával a kétségbeesés. Hiszen Kristennek igaza volt. Mindenkinek olyan rohadtul igaza volt…de én akkor sem akartam belátni. Csak magam előtt ismertem el.

Hirtelen rántott magához hogy ajkai az enyémre tapadhassanak. Hagytam magam. Bár nem éreztem igazán semmit. Olyan semmilyen volt az egész, és mivel még mindig repültem nem is igazán érdekelt mit csinál.  Aztán egyszer csak elszakadtam tőle, levegő kellett, ráadásul a torkom is baromira kiszáradt. Felnéztem, két szempár bámult rám, az egyik csalódottan, a másik…a másikban csak fájdalom volt. De nem filózhattam tovább a dolgon, mert az ajkak gazdája visszarántott magához.
Nem tudom hány perc telhetett el, de egy szempillantás alatt zuhantam vissza a valóságba, bár…az még annál is rosszabb volt.

Az arcom éget, a testem lángolt, az agyam zsibbadt. Mi a rák ez? Kirángattam magam a karok ölelése közül, át vergődtem az emberek tömegén, és valahogy eljutottam a WCbe.  Életemben nem voltam még ennyire rosszul. A klotyó fölé görnyedve adtam ki magamból mindent, amit csak tudtam. Nem lett jobb. Homlokomat a hideg csempének döntöttem, a földön fetrengve. Szánalmasan festhettem. Újra és Újra megpróbáltam hányni, de az erőlködéstől csak a könnyeim folytak. A szoba forgott velem, a végén - ateista létemre - imádkozni kezdtem istenhez hogy legyek jobban.
Nem lettem.  Kis idő múlva hangokat hallottam, mintha engem szólítgatnának. A szemem nyitva volt, de nem láttam szinte semmit, csak az összefolyt színeket magam körül.

-                Lil!

-                Lil jól vagy? – kérdezték sürgetve, mire csak a fejemet ráztam. Nem voltam jól.

Kristen

Sandyvel egész este beszélgettünk, olyan rég volt már ilyen. Most főleg jól jött, hogy dumálhattunk…Jackson meg az egész hülyeség miatt. Jobban viselte, mint azt vártam volna, jó eddig is tudtam hogy nem hatja meg annyira  a dolog mint kellene, de akkor is…
Persze Ő is kifaggatott a Robbal való eltűnésem felől. Az igazat nem mertem bevallani, ezért csak nagy homályosságban fogalmaztam, esküdözve hogy majd máskor, nyugodtabb körülmények között mindent elmondok. Rábólintott, nem kérdezett többet. Ezt bírtam Sandyben, irtó diszkrét.
Egyénként az asztalunknál nem volt valami változatos a tevékenységi kör.
Jackson miss.Canadával enyelgett, (azért azt nem bírtam megállni hogy ne hordjam el mindennek Sandy előtt a csajt, pedig őt állítása szerint tényleg nem érdekli), Cam Annel ugyanez, Nikki és Paul szintúgy, bár ők próbálták illedelmes keretek közé szorítani a dolgot, de látszott rajtuk hogy nem nagyon képesek rá.

Mikor Xavier is rákezdett Lillel azt hittem felrobbanok. Szinte oda se kellett néznem, hogy tudjam ki állt fel az asztaltól. Kellan búcsút intett nekünk és dühösen kivágtatott, bátyámmal a nyomában. Pár perc múlva Rob összehúzott szemöldökkel tért vissza hozzánk, egyfolytában a telefonját nézegetve.

-  Baj van? – kérdeztem tőle kezemet a vállára simítva.

- Csak remélem hazaér egy darabban. – na igen, jól ismertem Rob véleményét a piás vezetésről, túlságosan is jól.

- Nyugi nem lesz semmi gáz. – amint ezt kimondtam Lil mindenkin átgázolva piákat felborogatva (az egyik pont Ashleyn kötött ki, legalább ennyi haszna volt), botladozott kifelé egészen a WC-ig. Sandyvel gyanúsan néztünk össze.  De Xavi ártatlan, ma született bárányt megszégyenítő fejjel nyalta végig ajkait, majd egy vállrándítással felelt kérdő tekintetemre. Rögtön Robhoz fordultam.

- Nyugi, elbeszélgetek vele. – válaszolta, fel nem tett kérdésemre.

- Utána menjünk? – kérdezte a bal oldalamról Sandy. Ezen egy percig elgondolkodtam, csak aztán feleltem neki:

- Szívjunk el egy cigit, addig hadd följön a saját levében Miss. Jones….

Elhatározásunkkal ellentétben, a felénél elnyomva a csikket, Robon átmászva siettünk a női mosdóba Sandyvel..

Amit ott találtunk…attól elsápadtam. Barátnőnk a földön feküdt, kiterülve, akár egy rongybaba, homályos tekintettel meredt felénk, mint aki fel sem fogja, hogy ott vagyunk. 

-                Lil! Jól vagy?  - kérdezgettük idegesen, de Ő csak a fejét rázta, és ki tudja hányadszorra hajolt a WC kagyló felé.

-                Oh Xavier Samuel! Ezért megöllek! – átkozódtam idegbetegen miközben próbáltuk kiütött társunkat felkaparni a földről.

-                Te fogd az egyik kezét, én a másikat. Meg tudod tartani? Addig kerítek egy kocsit!

-                Meg! Csak siess! – sürgettem Sandyt aki kirohant a mosdóból. Én meg ott maradtam, hogy megóvjam Lilt az újabb összecsuklástól.

-                Rohadtul igazad volt Kristen...kibaszottul… - a hangja gyenge volt, és el is csuklott, de rögtön megértettem miről beszél.

-                Most jöjjön az, hogy én megmondtam? Szerintem ezt te is nagyon jól tudod. – már nem voltam rá dühös, most már csak sajnáltam, és ahogy ezt egy baráthoz illik készen álltam rá, hogy a támasza legyek.

Ahelyett hogy zokogni kezdett volna, egyszerűen felnevetett.

-                Mindent elcsesztem…Mindent… - a nevetése keserű volt, majdhogynem fájdalmas. – De legalább elértem a célom… Elüldöztem - homályosan csillogó szemei mintha választ vártak volna tőlem.  - Hát nem ezt akartam, mindenki szerint? - a mondat végére teljesen elhalkult, fejét a vállamra hajtotta.  Elájult. Ha nem lett volna ott a fal valószínűleg összecsuklok vele együtt, de így elég erőm volt megtartani a holtsúlyt.

-                Itt vagyok, itt vagyok! – rontott be az ajtón Sandy Jackkel a nyomában. Pont Jacksonnal?!…na mindegy. Mondtam Sandynek hogy én majd elintézem, de mindenképpen jönni akart, lévén Ő sem akarta magára hagyni ilyen állapotban a barátnőjét. Viszont a másik kettőnek tényleg nem szándékoztam szólni, jobb ha szép csendben kisurranunk mintha Ann jelenetet rendezni , vagy Nikki eljátszaná a nagy halált.
Rob természetesen nem akart segíteni, kivinni Lilt, de ráparancsoltam, így kénytelen kelletlen kicipelte, és mivel neki sem volt kedve maradni, jött velünk.
Jó kis utunk volt hazáig, senki nem szólt egy szót sem. Jack a megcsaló, Sandy az ex, Ashley az új ribi, Rob a haragszomrád, Lil a kiütött,  Kristen az idegbeteg.

Az ágyamban fekve lélegeztem fel igazán, bár sajnos nem aludhattam Robbal, de a jó éjt csók, amit kaptam elfeledtette velem ezt a tényt másnap reggelig.