27. részlet

          Kellemes álmaim voltak. Amiből a zsebemben rezegő telefon rántott vissza a – most még – szintén kellemesnek ígérkező valóságba. Kristen édesen szuszogott a karjaimban. Nem csodálom, hogy nem kelt fel, sosem szokott időben. De ma muszáj lesz, Hétfő van. 

Nem tudtam, hogy ébreszthetném fel, vajon mi lenne, ha megcsókolnám? A tegnapiak fényében nem tudtam eldönteni, igaz ugyan hogy engedett maga mellett aludni… hát, bátraké a szerencse. Feltámaszkodtam, majd nagyon lassan ajkaimat végigvezetve nyakán, elértem a szájáig. Finoman felsóhajtott, ébredezni kezdett. Merészebb lépésként nyelvem végigsimított alsó ajkán, erre már a szemei is kinyíltak. Egy ideig csak néztük a másikat, némán, emésztgetve az új nap hozta érzéseket. Amik számomra cseppet sem változtak, de az Ő részéről ezt kritikus pillanatnak éreztem. Viszont kis időre fellélegeztem, mikor szemeit lehunyva hátradőlt az ágyon, és engem is magára húzott. Boldogan csókoltam, egészen az utolsó leheletemig. Nem is akartam elengedni, mert tudtam, ahogy ajkaink szétválnak, jönnek is azok a dolgok, amik befolyásolhatják a kapcsolatunkat. Amit nem akartam. De meg kellett beszélnünk, tudtam nagyon jól, és Ő is.

-                A tegnap este…- kezdte halkan, szemeit a nyakamra függesztette, ahol ujjai cirógatták érzékeny bőrömet.

-                Figyelj, Én, sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem…olyan ridegen. Nem így kellett volna reagálnom. – ki akartam ezt mondani, tartottam tőle hogy a „tahó, magát sajnáló Rob” örökre beleégette magát az emlékezetébe. Pedig igazából csak nagyon csalódott voltam… bár ez nem ok, sőt! Reméltem hogy, még nem veszett el minden.  – Melletted kellett volna lennem.

-                Nem! Rob állj le! – felült az ágyon és felkelve, az ablakhoz sétált. Követtem.  – A tegnap számomra már történelem. Amíg egyedül voltam, legalább elgondolkoztam ezen az egészen. Rajtunk. – meggyújtotta egy cigit, és a hajnalba révedve nézett kifelé. Féltem átölelni, a hangjában bujkáló furcsa éltől, csomóba ugrott a gyomrom. 

-                És mire jutottál? –szorosan behunytam a szemem és vártam. Eltelt egy őrjítően hosszú perc. Amikor azt hittem már nem bírom, és inkább kirohanok, mint egy hisztis, türelmetlen óvódás, na akkor végre megszólalt.