21.

Na csááááááááá lányok :] Visszatértem/tünk. A nyaralásról annyit hogy qrva jó volt, mert ha most le kezdeném mondani kb sosem lenne vége :D A fejezet képért örök hála Lady BBmnek (L) ez nájsz . Őőő most annyi mindent akartam hirtelen... szóval ez most kicsit Rob szemszöges lesz, mert valahogy belejöttem. Ééés a sok"mikor lesz már szex?" kérdésre annyit: majd... bazzeg...türelem...nagy erény amúgy.. :P 

Komihatárról: nem lesz, eddig se volt. Direkt azért mert nem akarok kötelezni. Nem tudom honnan vetéttek hogy lesz xD.. 

 De most is jólesett hogy ennyien írtatok, tartsátok meg jó szokásotokat. Kééérlek *__*

lááv 

B.

Kristen

Remegve viseltem minden egyes nyelvcsapását, és régi ismerősként köszöntöttem a rám törő , kínzóan gyönyörű élvezet hullámokat. Lihegésem, mely eddig betöltötte az egész szobát, most már hangos sikolyokba torkollott , ahogy pár perc alatt elértem az extázis kapuját. Testem rázkódott , próbálva feldolgozni a mámort. Alig volt több pár pillanatnál, nekem mégis az örökkévalóságot jelentette. Rob erősen fogta körül a lábaimat, így legalább nem estem le az ágyról bódult vergődésem közben. 

A szám zsibbadt ahogy fogaimmal fehéredésig haraptam, de nem érdekelt. Boldog öntudatlanságba süllyedve vártam csillapodásomat. 

Teltek a percek miközben én még mindig , akár egy rongybaba hevertem a kanapén. Rob mellém mászott , hosszú ujjaival finomat simított végig a karjaimon, hasamon, vagy épp a nyakamon. Rényire nyílt szemekkel néztem az arcán játszódó elégedett mosolyt. Kis önelégült, ha lenne bennem elég erő visszaadnám a kölcsönt...és vissza is adom. Az nem létezik hogy engem így kényeztet , ő meg semmit se kapjon a jó munkáért. Rá vigyorogtam , mire ő felvonta a szemöldökét.

-                Mi az? – kérdezte halkan. – Mi jár a fejedben?

-                Oh… majd meglátod – suttogtam rekedten , majd még mindig gyenge végtagokkal , de feltápászkodtam.  Hátradöntöttem Robot, Ő nevetve hagyta magát. Kíváncsian szemlélte mire készülők, az mondjuk engem is érdekelt volna…mivel csak mentem a saját fejem után. A kezem szinte magától mozdult , és pattintotta szét a nadrág gombjait. Lesimítottam rólam, a  boxerével együtt.  Tekintete egyszerre, várakozóvá vált.  Nem akartam húzni az agyát, ezért bele is kezdtem a dolgok sűrűjébe. Finoman simítottam végig forróan merev vágyán, ezzel, elfulló sóhajt kicsalva Belőle.

Pár percig élvezettel figyeltem kínlódó arcát, majd számmal kezdtem el izgatni lüktető férfiasságát.  Morgásai voltak a legszebb hangok akkor, számomra. Bele hasítottak a néma csendbe, a végletekig legyezve az egómat. Ez az Stew! Jól csináld! Bíztattam magam az egyre gyorsabb tempóra. Rob a párnát szorította, a fejem mellett. Felpillantottam rá, szemhéjai félig lecsukódva, de szemei engem vizslatnak, várakozóan, gyötrődve, éhesen. Pillantása hirtelen elsötétült, innen már tudtam: idő van. Most a biztonság kedvéért, és a fulladás veszély elkerülése végett, bekészítettem pár zsebkendőt a „végére”.

Rob már, kielégülten lihegett alattam, mikor én még Őt, és magamat tisztogattam. Ittam egy korty vizet, majd mellé heveredtem. Néztem, ahogy homloka kisimul, szája sarka megremeg egy apró mosolytól.

Nem voltam fáradt, najó, talán egy kicsit. De, egy ásítást, én sem bírtam elnyomni. Persze, annál lustább voltam, minthogy megmozduljak, így egy ideig csak feküdtünk a kanapén, a néma sötétségben. Aztán Rob felült, engem is magával húzva. A kanapé szélén a hátára vett, én pedig lustán körül fontam lábaim is karom rajta. Valahogy sikerül semminek sem neki menni, és még a lépcsőn sem vágódtunk hátra. Az elemelten, már meg sem lepődtem, mikor a saját szobája felé vette az irányt velem.

Beléptünk hozzá, de Ő nem állt meg, ment tovább, ki az erkélyre. Rágyújtott.  

Én meg csak ott lógtam rajta, mint valami idióta állatos hátizsák, amit a kiskölkök hordanak. De, nem tett le, amit egyáltalán nem bántam. Néha hátranyújtotta égő cigiét, hogy beleszívhassak. Jól esett a nikotin. Viszont, a végére teljesen elálmosodtam. Jobbra balra ásítottam már, mire Rob elpöckölte a cigit, és bemászott velem. Gyorsan leszedtünk magunkról minden ruhát, az alsót kivéve, majd szorosan egymáshoz préselődtünk a takaró alatt.  Nem kellett fél perc, és már aludtam is.

Robert

Reggel, előbb ébredtem, mint Kristen. Annyira édesen aludt, hogy én magam ütöttem volna le azt, aki felkelti. Óvatosan kimásztam mellőle, a konyha felé indultam.

A fali óra fél 2-t mutatott.  Akkor reggeli helyet, ebédet csinálok. Neki láttam valaminek, a hűtőben talált cuccokból. Nem halogathatjuk tovább a vásárlást, sajna. 

Csináltam egy kávét, amíg arra vártam, hogy a hús kiolvadjon. Épp gyújtottam volna rá, mikor megcsörrent a telefon. 

- Igen?

-                Szevasz, tesó! Na ki vagyok? – kérdezte egy nagyon is, ismerős hang a vonal túl végéről.

-                Xavier! Haver, mi a helyzet? – rágyújtottam egy szál cigire közben, ha anyám itt lenne, megölne, amiért a házban dohányzom, de amit nem tud, az nem fáj.

-                Kristen mondta, hogy érkezem?

-                Mondta, majd kicsattan az örömtől. – feleltem neki vigyorogva a nyilvánvalót. Kris imádta Xavit, és fordítva.

-                És mit csinál most, a kedvenc unokahúgom? – „az ágyamban fekszik, mert tegnap fárasztó éjszakánk volt, egymás kielégítése miatt” Nem Rob, ezt azért mégsem mondhatod.  Beleszívtam a cigibe, kifújva a füstöt, csak ennyi mondtam.

-                Még alszik.

-                Rendben, akkor neked mondom. A gépem vasárnap este 10-kor van nálatok. Mennyire is laktok a reptértől?

-                Másfél óra kocsival.

-                Remek, akkor este még nyomhatunk egy menetet a PS-n. – hallatszott a hangján, hogy vigyorog, bennem meg ott volt a kis geci, hogy letörjem a szarvát.

-                Oh ugyan, minek akarsz te játszani? Még Stew is kiver DOA-ba.

-                Héé! Az csak egyszer fordult elő, és akkor nagyon be voltam baszva.

-                Persze, tudom én. – vigyorogtam, mint egy vadalma.

-                Bazd Meg Rob! – hallottam a jó kedvét, ezért nem is vettem túl komolyan. – Most, le kell tennem. Akkor vasárnap!

-                Rendben, csá. – visszaraktam a telefont a helyére, tovább szívva a cigimet. Az agyam pörgött, ki kell találnom, hogy adom be ezt a Kristen, és én témát Xavinak. Nem hagyom, hogy Kris mondja el, ez az én hülyeségem, az én saram, nem az Ő hibája.

Ha lenne bennem elég erő, békén hagynám. De, a tény, miszerint, szeret „velem lenni”, ráadásul be is vállalja, nem tette könnyebbé, az „abbahagyom” hadműveletet.

Minek is álltam volna le? Hisz neki is bejött a dolog, minden egyes alkalommal, azt várom, mikor lök el magától, mikor taszít el undorodva. De e helyett, karjaiba von, megcsókol, olyan dolgokat művel velem, amitől megkattanok. Olyan Ő nekem, mint valami morfium. Tegnap is, azt hittem nem bírom ki, hogy apró sóhajai, izgató kis nyögései, egyszer majd túl sok lesz nekem, és elvesztem a fejem. Minél jobban ingerelt, annál jobban meg akarta kapni. De higgadtságom utolsó morzsáiba kapaszkodva, emlékeztettem magam, saját szabályomra. Még nem! Ki kell bírnom, ki fogom bírni! Időt kell adnom neki. De mikor annyira édes, annyira ártatlanul sexy!

Tehetetlenül nyögtem fel, ellökve magam a pulttól. Megcsináltam a kávét, a húst belöktem a mikroba. Fasz se fogja kivárni, amíg felolvad. Összeírtam miket kellene venni, csak hogy eltereljem a figyelmem. Épp a „karton sört” véstem a papírra, mikor megjelent Ő, és minden gondolatomat magára terelte. Az én egyik pólóm volt rajta, ami alig takarta a combjáig. Idegesen megnyaltam a szám szélét.

-                Jó reggelt – somolygott álmosan. Hozzám lépett, egy apró csókot lehelve a számra. Aztán tovább sétált, a kávét célba véve. Behalok ezen a csajon, mintha tök természetes lenne ez az egész. Mintha nem lenne őrület minden együtt töltött pillanat. Mintha normálisak lennénk. Rob! Le kell állnod! Ne agyalj már folyton! 

Mögé sündörögtem, hátulról átölelve, kezem a hasára siklott.

-                El kell menni, bevásárolni. – mormogtam a nyakába. A cukros csészét tartó keze, egy pillanatra megremegett. Elégedetten elmosolyodtam a reakcióján.

-                Rendben, csak kajáljunk előtte, mert farkas éhes vagyok. – felém fordult. Karjait a nyakamra fonta, és egy sokkal hosszabb és édesebb csókkal ajándékozott meg. Kezem automatikusan formás fenekére csúszott, mialatt Ő a hajamat markolászta. Imádtam, ahogy csinálta. Még mielőtt tovább mehettünk volna, a mikro hangos pityegéssel adta tudtomra, a hús kiolvadt.

-                Hmm. Ha enni akarunk, muszáj lesz szétválni. – leheltem gyöngén. Éreztem, ahogy szíve verdes a mellkasában, légzése egyeletlen volt. – Minden rendben?

-                Persze – sóhajtott, arrébb lépve. – Ez csak, te vagy.  – Na, ezt nem értettem. Már épp kérdeztem volna, mikor ujjai a számra csúsztak.

-                Shh! Én most elmegyek fürdeni, te pedig addig csinálsz nekünk valami kaját. Oké?

Csak bólogatni tudtam. – És nem jössz utánam – vigyorgott ördögien. Lelkiekben hatalmas fájdalmas nyögés hagyta el a számat, de így csak ráztam a fejem, jelezve a nem leges választ.

Kifelé indult… volna, ha nem rántom vissza magamhoz, egy olyan csókra, ami segít majd talán, és lenyugtat.

Miután végleg elengedtem, eltűnt a lépcsőn felfelé. Nekem viszont, rögtön képek sorozata jelent meg az agyamban, ahogy meztelen bőrén végigfolynak a vízcseppek. Ajka elnyílik, szemhéja lecsukódik, karjai a testén kalandoznak. Rob…

Unott sóhajjal konstatáltam a merevedést, ami a lábam között feszült.

-                Hát ez remek. – párszor belevertem a fejem a konyhaszekrénybe és máris jobban éreztem magam. Nyomtam a Hifibe zenét, így könnyebb volt nem Rá gondolni. 

Felcsendültek az első akkordok, az egyik kedvenc Kings Of Leon számomban, nem bírtam ki, rögtön énekelni kezdtem. Pedig nincs jó hangom, vagyis, Kristen, és a srácok szerint van, de szerintem túl rekedtes. Azért csak kitartóan énekeltem, amíg a hús sült. A többi már gyerekjáték volt. 

A végére, teljesen átszellemülve énekeltem azokat a sorokat, amik mindennél jobban igazak voltak.

„She took my heart, i think she took my soul. And its call me closer…” 

Összerezzentem, amikor két kar fonódott a mellkasomra. Lebuktunk gyerekek...

- Imádom, amikor énekelsz – suttogta a nyakamba finom borzongást okozva nekem. Hátrafordultam hozzá. – Nem érdekelsz. – jelentette ki savanyú tekintetem láttán. – Akkor is jó hangod van. Énekelj nekem! – kérlelt esdekelve. Várva a válaszomra, ajkait harapdálta. Istenem! Miért nem adtál több akaraterőt? 

Persze minden megadtam volna neki, amit akar, így ezt sem tagadtam meg tőle. Átváltottam a lejátszón, és hamarosan belekezdtem Van Morrison egyik számába. 

Kris elégedett mosollyal vágódott le a helyére, amíg én az asztalra pakoltam a kaját. Szerencsére, a szám nem volt hosszú, szóval hamar abbahagyhattam a kornyikálást. Utána már csak az eredeti előadó hangja volt az aláfestést, ebédünkhöz.